Chapter 31

Sziasztok! 

Még nem éreztem ilyet, amiben most vagyok. Rám jött az 'írói szófosás, már ha van ilyen xD.

Egyszerűen nem tudok leállni vele, azonban már az ujjaim teljesen el vannak gémberedve.

A következő részben: Egy különleges rész lesz, és már elég régóta vártam erre a részre, na meg az utána valóra is! Szóval ha ma és holnap sok komit kapok, és tetszik pipát, akkor esetleg hamarabb megkapjátok a KÜLÖNLEGES részt! :D

Köszönöm a komikat és a pipákat.

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

"Az élet el választja azokat, akik szeretik egymást, mert semmi sem tart örökké! - Zayn Malik.,,

~Danielle~

A szerelem nehéz dolog. Talán a legnehezebb az életben, még akkor is ha ott van az a másik ember, aki a legjobban ismer minket és mindenben segít is. Ha Ő az igazi, akkor feltétel nélkül szeret, azokkal a dolgokkal együtt, amikkel mások lebeszélni próbálják magukat rólad. Minden egyes hibádat elfogadja és nem gondol arra, hogy milyen is lehetne nélküled. Szeret még akkor is ha elveszítitek egymást.

A könnyeim még mindig folytak szemeimből, de már nem a kicsit Lucien születése miatt, hanem El és Lou miatt. Boldogan ültek egymás mellett ölelkezve, vagy éppen csókolózva, mit sem foglalkozva velem. Nem vettek figyelembe se engem, se az érzéseimet.

Önző dolog tőlem, hogy azt várom velem foglalkozzanak, hisz Lou éppen most látja 7 hónap után először a szerelmét.

- Louis melyik szobában vannak a srácok? - tekintetüket rám emelték és sajnálkozó szemekkel néztek rám. Tudják mennyire fáj a szerelmem elvesztése, de még sem szólnak hozzám. Fáj, minden egyes pillanat Nélküle.

- Első emelet 10. ajtó - a hangja vidám volt, azonban ahogy megmozdult egy hangod szisszenést eresztett ki a száján. - És Dan... Ugye jól vagy? - egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában és ezt nem tudtam mire vélni. Esetleg Liam is itt van a kórházban? Az lehetetlen, hisz akkor említette volna, vagy a nagy izgatottságban elfelejtette?

- Persze, pazarul! - válaszom flegma volt, amit alig tíz perc múlva meg fogok bánni, de most nem izgat.

Nekem csak Liam körül forog a világ amióta elment.

A mai napig érzem az illatát.

Az érintését a bőrömön.

Amikor azt mondja "Szeretlek,,.

A fejemet fogva lépkedtem jobbra-balra a fehér falú, magas plafonú épületben. Az emlékek 90%-a az eszembe jutott és ezzel még nagyobb hiányt keltett bennem Liam elvesztése.

Alig sétáltam pár métert már a fiúk kórterme előtt teremtem és az ajtót nyitottam. Fertőtlenítő és pasi parfüm illat ütötte meg az orromat.

- Elnézést, de itt fekszenek azok a srácok, akik az 1D tagjai és az én hőseim? - egy mű mosolyt festettem arcomra, hogy ne lássák szenvedő képemet.

- Mi hősök? Inkább már sebesültek - Niall két harapás között motyogta el mondatát. Semmi sem változtak. Harry fürtjei ugyan olyan rakoncátlanok, amiről persze mindenki felismeri. Zayn borostája még mindig ott virított az arcán. Lou ugyan olyan bohóc maradt és Liam... Ő nem tudom milyen volt, hisz 7 hónapja láttam utoljára.

- Nekem örökké azok maradtok! - ültem le Harry ágyára és egy hatalmas puszit adtam az arcára.

- Látom, hogy a szemed még mindig Őt keresi - Zayn szemeiben már nem láttam azt a csillogást, de talán azért mert Pezz most nincs mellette. Fejemet lehajtottam, Harry hatalmas tenyerét éreztem meg a hátamon, aminek hatására kirázott a hideg.

- Fáj nekünk is. Mi láttuk. Végignéztük, ahogyan megment minket. A remény apró szikrája még bennünk is ég, de tisztában vagyunk vele, hogy vége mindennek. Nem lehetünk a helyedben, és én nem is lennék. Liam gyerekével a hasadban szörnyű lehet, de ne tegyél olyat amit később megbánsz! Ő szeret ott, ahol most van és gondolj a sok, csodálatos emlékre Vele! - még nem hallottam Niallt ilyen bölcsnek, de szavai ráébresztettek arra, hogy most a kicsi Meena a legfontosabb számomra. Róla kell gondoskodnom, még akkor is ha egy nap majd meg fogja kérdezni ki az apukája.

Nekem akkor büszkén kell mesélnem arról, hogy egy csodálatos napon találkoztam vele az X-Faktorban, 2010-ben. Szerelem volt első látásra, de akkor még fiatalok voltunk. A randevúk sorra követték egymást és még jobban egymásba szerettünk. Közben híres énekes lett én pedig egyre felkapottabb táncos. Nagy volt a távolság köztünk, de még is megoldottuk, hogy ne állhasson közénk. Szerettük egymást jóban, s rosszban, de még is elválasztott minket valami 3 év után. Az a valami pedig egy háború volt. És azért ment, hogy mi majd boldogan élhessünk tovább. Viszont Liam nem tud róla. Nem tudja, hogy terhes vagyok, és azt sem, hogy kislányunk lesz.

A srácok nem kapták meg a leveleinket, tehát Liam nem tud semmiről. Úgy ment el ebből a borzalmas világból, hogy semmit sem sejtett és ez fáj a legjobban.

***

2 hét telt el azóta, hogy a srácokkal a kórházban találkoztunk. El-t és a kicsit Lucient már haza engedték, azonban a boldog apukát még nem. A minden napos programunk, hogy meglátogatjuk őket.

- Dani indulhatunk? - El a nappaliban állt Luciennel a kezében és toporogva várta, hogy elkészüljek. Sajna minidig neki kell rám várnia, azonban elnézhetné, hisz terhes vagyok.

- Persze! - szinte ugrásszerűen indultam el, azonban jobb lett volna, ha higgadtan lépkedek. Az asztal sarkába vertem be a hasamat és egy szörnyű nagy fájdalom járta át a testemet. El azonnal mellettem termett, de arra már nem emlékszem, hogy mi volt a beszéd körülöttem...

~Eleanor~

Lassan, de még is sebesen hajtottam autómmal a sztrádán London egyik legnevesebb kórháza felé. A mentő autó nem sokkal előttem érkezett meg és egy hordágyon tolták be Danit.

- Nem lesz semmi baj! - amint mellé értem, már egy ajtón tolták be, ahová engem nem engedtek be. Lucien halkan gőgicsélt a karomban, azonban én majd' fel tudtam volna robbanni.

Danielle nem élné túl, ha a kicsit is elveszítené. Liam után elég volt neki ez a szenvedés. Számára ez a gyerek a megmentő most, hiszen ha Ő nem volna már régen megpróbált volna véget vetni az életének.

***

- Már órák óta bent van! - a srácok kórtermében sétálgattam fel s alá. Lucien éppen Zayn kezében szunyókált, aki hatalmas mosollyal az arcán ringatta kisfiamat.

- Kicsim, erős lány. Tudod jól milyen makacs és akaratos, nem fogja feladni, és nem is fogja itt hagyni a kicsit sem - Lou magához húzott, de közben egy kisebb jajdulást adott ki a száján. Fáj neki még mindig, ha hozzá simulok, vagy éppen rádőlök.

- Megnézem! Zayn, óvatosan vele - hangom erélyes volt, de a biztató mosoly amit az arcára varázsolt megenyhített.

A felé a műtő felé igyekeztem, ahová betolták, de mielőtt az egyik fehér köpenyes embert megállítottam volna, egy ágyat toltak ki, amin értelemszerűen egy ember feküdt. Azonban nem a szokatlan módon. Le volt takarva egy lepedővel és a mellkasán nem láttam azt, hogy lélegezne. Nem.Nem és nem. Ez nem történhetett meg.

- Elnézést, mi lett a kicsivel? - remegő hangomat nem gondoltam volna, hogy érti, de ezek szerint még is felfogta a kérdésemet. Homlokát össze ráncolta és szemöldöke az égbe szökött.

- Nincs semmilyen kicsi!

- Szabad? - mutattam az ágyra és miután bólintott lehúztam a lepedőt. Amint megpillantottam a fehér fejet, azonnal megnyugodtam. Nem Danielle volt, hanem egy negyven év körüli pasas.

- Oh, hála istennek. Hol találom Danielle Peazert?

- A folyosó végén balra az első ajtó - egy hálás mosolyt eresztettem felé, majd elindultam a navigált 'út, felé.

- Dani - halkan szólítottam meg barátnőmet, aki könnyekkel teli szemekkel nézett fel rám. Karjában tartott valamit, vagy inkább valakit. Szám elé kaptam a kezemet, és el sem mertem hinni, hogy Ő is anya lett.

A mai nap tette Őt a legerősebbé. Liam nélkül csinálta végig, de az a kislány az ajándék számára. Büszke vagyok rá!

- Csak pár percig lehet itt velem. Koraszülött, és félnek, hogy Liam vesebetegségét örökölte - remegő hangon mondta és látszott rajta, hogy elfáradt. A homlokán izzadságcseppek díszelegtek, de még ez is nagyon jól állt neki.

Csöndben ültem le az ágy szélére és egyik kezemmel végig simítottam a kicsi arcán.

- A névvel kapcsolatban hogy döntöttél?

- Azt hiszem azt lesz, amit Liam szeretett volna. Meena Payne! - ismét egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán, amiatt hogy megszületett Meena.

- Vajon mindig ilyen nehéz lesz? - fejét a vállamra hajtotta, de most már nem a boldogságtól zokogott, hanem a hiánytól. A szerelme és egyben a szíve másik fele, valahol az országban fekszik holtan az egyik harcmezőn. A srácok meséjéből azonban nem hinném, hogy valahol fekszik, hisz' a gépe felrobbant.

- Jaj drágám, tudod jól, hogy az idő mindent meggyógyít. Soha nem fogod elfelejteni Őt, de enyhülni fog a hiánya. Csak annyit kérek maradj erős. Miatta, hisz gyönyörű gyerek. Ha már az apja nincs mellette, az anyja teljes egészében lehessen vele...