Chapter 30 - Oh my god, Danielle!

Helló minden kedves olvasómnak. Itt is van a 30.-dik rész. 
Már 30... és lassan itt a vége :/ 
Gondoltam kellene egy második évadot csinálni ennek a blognak, de fogalmam sincs mit kezdhetnék vele...
Már elég régóta vártam ennek a résznek az elérkeztét, de van még kettő aminek még jobban ;) 
És Harry-vel kapcsolatos :P
Köszönöm a 10 tetszik pipát és a 4 komit! :) 
Most is hagyjatok véleményt, és nyugodtam mesélhettek nekem, nem kell félni tőlem! :))
Pusszi és jó szünetet, akinek az van :))










-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

"Mi nem váltunk el, csak te előre mentél! - Danielle Peazer.,,

~Eleanor~

Az 1D villában ücsörögtem az egyik bőrkanapén. Már vagy 2 teljes éve ismerem ezt a helyet, de még is órákat vagyok képes bámészkodni. A képek a falakon mindent elárulnak erről az öt srácról. Süt az arcukról a boldogság és az egymás iránt érzett szeretet. Azt hiszem olyan szoros barátságot, mint az övék, még soha nem láttam. Nincs titok közöttük, mindent elmondanak egymásnak, még azt is aminek értelme sincs. 

Nehéz elhinni, hogy Liam, aki mind közül a legfegyelmezettebb volt már nem jön haza többé. Talán soha nem volt olyan szoros a kapcsolatom vele mint mondjuk Hazza-val, de akkor is a barátom volt. Sok mindent tudott rólam, és elég sokszor segített is, ha bajban voltam. Elvesztettük. 

- Danielle, készen vagy már? - ordítottam a barátnőmnek, és próbálkoztam felállni a kanapéról. Válasz azonban nem érkezett, ami miatt aggódni kezdtem. Szokása nagyon sokáig készülődni, amit soha nem szerettem. Ám a végeredmény, amit magára varázsol csodálatos. 

A konyhába sétáltam, azon belül pedig a hűtőhöz. A kisfiam ismételtem éhes volt, amin csak elmosolyodtam. Ha Ő nem lenne teljesen egyedül érezném magam, de így nem. Van amikor csak ülök és beszélek hozzá, ha értelmetlen akkor is meghallgat. 

- Na mit is egyek? Hmm... - egy teljesen normális ember nem beszélget magában, azonban én Louis Tomlinson barátnője vagyok és egyszerűen nem megy a komolyság. Ha lehet, akkor poénkodom, de azért megy a komolyság is.

Egy hatalmas szendvics lakozott a hűtő legalsó polcán, amit azonnal kiemeltem. Furcsálltam  hogy már el van készítve, de gondolom Dani rakta vissza. 

Percek sem kellettek ahhoz, hogy elfogyasszam az ételt, ami immáron a hasamban volt. Danielle azonban még mindig sehol sincs. Felálltam az asztaltól  de egy éles fájdalom nyílalt pocakomba, kezemet azonnal oda kaptam és kissé összegörnyedtem.

- Jaj kicsim, csak most ne! - lassan és hosszasan fújtam ki a levegőt majd elindultam fel az emeletre. Sorra néztem be minden szobába, de akcióm sikertelennek bizonyult. 

- Daniel... - nevének kiejtését nem tudtam befejezni, mert ahogyan benyitottam a fürdőbe egyszerre nyílalt megint valami a hasamba és találtam Danit a földön véres kézzel. 

Éreztem ahogyan újra és újra fájdalom nyílalt belém, ami csak egyet jelenthetett, amit ebben a percben nem akartam. 

Féltettem a lányt, aki most előttem ült a földön egy borotvával a kezében és könnyeivel áztatta arcát. Ezt mind azért tette, mert szerelmes. Egyszerűen nem tudja elviselni, hogy szerelme és egyben a hasában pihenő gyermek apja elveszett ott, ahonnan a vőlegényem hazatér. 

- Te lány, miért tetted ezt? - lassan ültem le a kád szélére, közben pedig a hasamat fogtam. Iszonyatosan fájt, azonban most barátnőmön kell segítsek. - Dani nem gondolsz arra, hogy mi lesz majd a gyerekeddel? Én nem akarlak abba a tudatba ringatni, hogy Liam él, de akkor sem örülne neki, ha miatta ezt tennéd, ráadásul úgy, hogy a gyerekét hordod a hasadban! - próbáltam lehordani hatásosan, de nem sikerült. A hangom minden egyes levegő vételnél elcsuklott.

- Tudom, és sajnálom csak ebben a pillanatban ezt tűnt... jó ötletnek! - hatalmas barna szemei tele voltak könnyekkel, de ami a legjobban vissza köszönt az a fájdalom volt. Még mindig féltem, de már nem hiszem, hogy valami bajt is képes volna csinálni. - El, vizes a nadrágod... - hangja halk volt és a borotva kiesett a kezéből. 

- Nyugi jól vagyok. Most te voltál a legfontosabb számomra. Nem is tudom mit tennék nélküled.

- Tudom és én is így érzem, de ne szövegelj inkább, induljunk a kórházba! - morogva keltem föl a kádról és lassú léptekkel indultam meg Lou szobája felé. Míg barátnőm a kezét ment bekötözni addig én össze dobáltam egy két cuccot, a fehér nagy táskámba. 
Vajon Louis-val mi lehet? Miért nem válaszolt azokra a kérdésekre, amiket feltettem neki a levelemben? De a legfontosabb, hogy él még? 1 hónapja nem adott magáról élet jelet, azonban nem kaptunk arról sem hírt, hogy elveszett volna. 

***

~Danielle~

Éppen hogy elindultunk a kórházba, El-nek hatalmas fájásai lettek. Fogalmam sem volt mi tehetnék vele, azonban engem ez megrémített. 25 éves fejjel már vágytam egy pici babára, de a szülés megrémisztett.

Alig 10 perc múlva be is értünk és már egy tolószékben tolták egy kórterem felé.

- Mrs. Calder nem megmondtuk, hogy előbb jöjjön be? - Dr. Peterson kicsit szigorú hangom teremtette le El-t, de még is volt valami játékosság a hangjában.

- Tudja, hogy szeretem a rázós helyzeteket - barátnőm még ebben a pillanatban is tudott mosolyogni és viccelődni. Hihetetlen. Éppen egy gyerek készül kijönni belőle elég fájdalmas módon, és még most sem tud kellő képen komoly lenni. 
Egy üres kórterembe érkeztünk, ahol nekem és egy ápolónak kellett átöltöztettük El-t. Még abban az iszonyú zöld pöttyös kórházi ruhában is nagyon csinosan nézett ki.

Egy gyors vizsgálat után már barátnőm eléggé szenvedett, így megkezdődött a kicsi Tomlinson születése.

~Lou~ 

A falióra hangos kattogása egyre jobban idegesített. Biztos voltam benne, hogy El mára van kiírva, azonban a srácokat nem nagyon izgatja. Megígértem valamit a barátnőmnek és az lehetetlen, hogy ne tartsam be.
Az ágyam felett lógó jelző csengőt nyomtam meg egyszer, és pár másodperc múlva egy fiatal nővér lépett be a kórterembe.

- Valami baj van Mr. Tomlinson? - lágy hangjára a srácok is felfigyeltek, majd nagy szemekkel meredtek rám.

- Kérem hozzon egy tolószéket, szeretnék sétálni.

- Nem ajánlom. Uram, még pihennie kell, nem ajánlott a mozgás.

- Kérem. A barátnőm ma fog szülni és ha ebben a kórházban van, akkor mellette kell lennem! - a mondatom hallatán a fiatal lány szeme megértést sugárzott és azonnal betolt egy fekete "járgányt,,.

- Köszönöm! - egy ápolót is behívott, aki belesegített, majd utamra engedtek.
A folyosón ügyetlenkedtem a szerkezettel alattam, hisz még soha életemben nem ültem ilyenben. A fiúknak egy szót sem szóltam hisz elvoltak magukban egyedül is. Nekem a legfontosabb Eleanor volt.
Ki tudja, lehet, hogy éppen az egyik kórteremben vajúdik.

- Elnézést?! - a recepciós és köztem egy fal volt, amin csak egy kisebb rés volt vágva, de még is megijedtem pillantásától. Hatalmas nő volt. - Nem tudja, hogy tartózkodik-e itt egy Eleanor Calder nevű beteg? - szem forgatva fordult a gépe felé, gondolom nem örült, hogy abba kellett hagynia az étkezést.

- 2.-dik emelet, 25-ös terem - hálálkodó pillantást vetettem felé és most még gyorsabb tempóban mentem a lift felé. Iszonyatosan fájt a lábam és a karom is, de még is csak a fantáziám szüleményeire tudtam gondolni. Annyi filmet láttam már, amiben a nő szülés után meghalt és féltem, hogy El is itt hagy. Vagy esetleg elfelejti az emlékezetét... És még sok más.
Annyira belemerültem gondolataimba, hogy már a kórterem előtt "álltam,, és megpillantottam Őt. Danielle ott állt mellette steril ruhába, könnyes szemekkel és nézte, ahogyan a doki átadja a kisfiamat El-nek. A könnyek nekem is folyni kezdtek az arcomon, ahogyan hallottam kisfiam sírását, és láttam menyasszonyom arcán a hatalmas mosolyt.

- Maga kicsoda? - egy férfi hangjára lettem figyelmes magam mellett és ahogyan felpillantottam rá egy büszke mosoly terült az arcán. Ő az, aki világra hozta a gyermekemet és nem lehet neki eléggé hálás ezért.

- Az apuka vagyok! - a válasz csak egy "Oh,, hang volt, majd megfogtam a kocsimat és begurított a szobába. Egyik lány sem vett észre, talán jobb is volt így. Csak néztem őket, ahogyan törölgetik a
könnyeiket és boldogan csitítgatják a picit.

- Annyira hasonlít rád! - kissé összerezzentek hangom hallatán. El arcáról lefagyott a mosoly és még intenzívebben kezdtek a könnyek záporozni szeméből. Dani fejvesztve szaladt felém és bár fájt szorítása, de egy szót sem szóltam ölelése végett. Oda tolt barátnőmhöz, aki azt sem tudta mit csináljon.

- Te... élsz. Istenem, köszönöm neked! - zokogva borult a nyakamba és ott csókolt meg ahol csak tudott. Minden egyes sebemre gyógypuszit lehet, így biztos lehettem benne, hogy nem marad majd nyoma a hegnek sem. - Lucien, nézd csak, itt van apa! - kisfiamat felém fordította. Gyönyörű ég kék szemeivel rám nézett majd egy apró mosoly jelent meg az arcán. Kezemmel óvatosan simítottam végig puha arcán, mire Ő megfogta kicsi kezével a mutató ujjamat. A szívem zakatolni kezdett....
és éreztem azt az érzést.

Az apai érzést....