Chapter 28

Sziasztok! Megint késtem, de van rá mentségem. A géphez nem tudtam szabadulni egész héten, és ráadásul tegnap versenyem volt, ami szinte 23 órás volt és hulla fáradt vagyok. Viszont jó is volt.. :D
Amúgy nevet változtattam így a mostani : Nessz_Payne.:) A rész már régebb óta kirajzolódott a fejemben, de ha nem elég hosszú akkor nagyon sajnálom.
Köszönöm a 3 komit és a 6 tetsziket. És lassan elérjük a 8000 oldalmegjelenítést! :D
Jövő héten igyekszem nektek előre megírni pár részt, de ha szeretnétek akkor írhattok egy-két jelenetet kommentben, amit látnátok szívesen a 29. vagy a 30. részben. :D
Sietek a következő résszel. Ígérem! :D
Jó olvasást!

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

 ~Zayn~

A hadseregi kórház zsúfolt volt. Minden egyes négyzetméterét betegek töltötték ki. A sebeik elég súlyosak voltak, de az a kevés ápolónő nem tudott mindezzel foglalkozni. Nagy volt rá az esély, hogy elfertőződik nekik.

Voltak akik a földön jajveszékeltek és közben a sebeiket fogva dülöngéltek jobbra balra. De voltak akik csöndben próbálták visszatartani könnyeiket és ordításukat.
Nem volt súlyos sebem, ágyon feküdhettem, de valahogy még is nagyon megrémisztett ez az egész. A környezet pocsék volt. Néhol egerek szaladgáltak, és a vér szagtól hányinger kerülgetett.
A kórház falai repedtek voltak, és zöldek. A fehér plafont szinte beterítette a penész, ami egyre jobban kúszott és terjedt tovább.

Egy húszas éveiben járó nővérke lépett elém, hogy lekezelje és megvizsgálja törött lábamat. A hajat kócosan hullott vállára, sminkje elvolt kenődve és fehér köpenye tele volt vérfoltokkal. Sajnáltam, hogy ilyen munkahelye van. Sokan használják ki az ilyen helyzeteket egy két nővérke felszedésére, akik persze nem tudnak mit kezdeni ezzel. Félt. Látszott rajta, hogy retteg és azt hiszi én is ugyan azt teszem mint az a pár barom.

- Tőlem nem kell félned. Zayn Malik vagyok, és egy tisztességes ember. Nem úgy mint Ők - fejemmel afelé a csoport felé biccentettem, akik felénk bámultak.

- Tudom, a One Directionból. Doniya Feder vagyok! - kezét felé nyújtottam, Ő pedig remegő, puha kézfejét belecsúsztatta. Kedvesen ráztam meg, majd néztem ahogyan próbálja fertőtleníteni a sebeimet.
Szemeimet becsuktam és hagytam, hogy Doniya törött lábamat igazgassa. Iszonyatosan fájt, azonban még is más emberek tudtak eszembe jutni. Voltak akik a táborban szenvedték végig az életük hátra levő részét.
Hogy mi történt? Nem említettem még.
A felderítéskor útba eső francia tábor meglátogatása óta egy támadással kaptuk vissza, hogy oda mertünk merészkedni.

"Ismét legjobb barátom Liam futott át az agyamon. Vajon szenved még? Vagy már réges rég halott? Miket is beszélek, hisz' a repülő a szemem láttára ment bele egy hatalmas füstfelhőbe és ott robbant fel.

- Közlegények hasra! - Barrows állt mellettem, hangja pedig tőrként hasított a fülembe. Automatikusan a földre vetődtem és a kezemben levő tálcát pedig fejem elé emeltem. Megtámadtak, ráadásul Karson parancsnok előttem feküdt. Véres kézzel szorongatta mellkasát, de nem sokáig. Szemeit lecsukta és örökre elment. Ő is elment, még egy ember, aki megkedveltem.,,

A parancsnokot ha akartuk volna sem tudtuk megmenteni. Azt mondta egyszer "Az én sorsom a háborúban meghalni. A nagyapám és az apám is elesett. Most én jövök!,,
Hihetetlen mennyire elkötelezett is tud lenni egy ember, még akkor is ha a halálról van szó. Nem ismert félelmet, még akkor sem, amikor egy francia katona pisztolyt fogott a fejéhez. Furfangos és rafinált ember volt.

- Malik! - egy bizonyos férfi hang felé fordultam, aki kíváncsi szemekkel figyelt minden felé, hátha valaki válaszol erre a névre. Feltartott kézzel jeleztem, hogy én vagyok. Egy kisebb köteg levelet dobott hozzám majd egy számomra fájdalmasan hangzó nevet ordított.

- Payne! - megint feltettem a kezemet, Ő pedig értetlen tekintettel nézet rám. Vállat vont és oda dobott két levelet. Könnyes szemekkel olvastam el a címzett nevét. "Danielle Peazer,,. Szegény lány, hogy szenvedhet.
Figyelmemet Doniya-ra irányítottam, aki éppen Niall fejéről igyekezett levenni a véres kötést szőke - vagy inkább már narancssárgába átnyúló - hajáról.

- Niall, jól vagy? - aggódtam az Ír srácért. Mindig is erős volt, de most talán közülünk Ő sérült meg a legjobban. A feje a legsúlyosabb, de a bordái és a keze is elég csúnyák lehetnek. Egy biztató mosolyt küldött felém, amivel nem igazán voltam megelégedve. Tudom hogy nincs jól, és ezt előttem nem is fogja tudni titkolni.

A leveleket kezdtem kibontogatni, de nem Perrie-vel kezdtem. Dani levele számomra kísértést jelentett. Fel kellett bontanom, a szívem azt diktálta.

" Drága Liamem,
megöl a tudat, hogy nem vagy itt velem, de inkább az, hogy Hazza-nak igaza volt. Jobb lett volna, ha bevallom neked mielőtt elmész a bizonytalanságba és a félelembe.
Összeszedtem minden bátorságomat, hogy végre elmondjam neked, de még mindig kételyek vannak bennem. Mi van ha te nem akarod? Ha te nem örülsz neki?
Elmondom. Terhes vagyok. Apa leszek.
Én felnőttem ehhez a feladathoz, de azt nem kérem, hogy te is tedd meg. A te döntésed. Ha velem maradsz, akkor én leszek a világ legboldogabb embere, de ha nem akkor sem fogok haragudni. Boldog vagyok, mert csak is a TE gyerekedre vágytam mindig is.
Vigyázz magadra, kérlek.

Ölel, Danielle.,,

Végre elmondta volna neki. Meg akarta tenni, de már késő. Akkor, 6 hónapja hallottam a beszélgetésüket Harry-vel, de nem hittem hogy Liam nem tudja.
Bár tudná,
bár láthatná felnőni a kicsit,
bár élne.

~Lou~

Miután végre engem is lekezeltek leveleket adtak a kezembe. El és anya neve szerepelt az összesen.

most már végre rájöttem miért nem kaptunk egyetlen levelet sem. Az össze amit én küldtem, Ők megkapták, de az általuk írt sorokat nekem nem juttatta el senki. És ahogy látom senkinek sem.

Zokogó emberek vesznek körül, akik egy egy papír darabot tartanak a kezükben, amit családjaiktól kaptak. Akár egyetlen egy sor is mennyire boldoggá tudja tenni őket. Pontosan úgy, ahogy engem is.

Az első borítékot, ami a kezembe került remegő, de még is izzadó kezekkel téptem fel, és egy képet találtam benne. El hatalmas pocakkal állt egy tükör előtt és mosolygott. 

"Kedves Lou,

Szeretlek. Minden levelemet így kezdem feléd, bár tudom és érzem hogy vissza jössz hozzám. Nem akarom, hogy itt hagyj ebben a bizonytalan világban. 

Miért nem válaszolsz a kérdéseimre, amiket neked írok? Mindig írsz, de soha nem olyanról, amit meg is kérdeztem.

Képzeld kisfiúnk lesz. Az ifjabb Louis William Tomlinson. Ígérd meg nekem is, és neki is, hogy haza érsz addig amíg születik  Rettegek és nem akarom egyedül végigcsinálni. Lou kérlek, gyere haza. Fiatal vagy te még, nem lehet semmi bajod.

Csókol Eleanor és a kicsi Tommo!,,

Fáj, de nem mehetek. Még pontosan 7 hónapot kell itt töltenem, ha csak nem kell igazi kórházba mennem. 

Sajnálom El-t, de maradnom kell....

~Niall~

Csak egy dolgot akartam mindennél jobban ebben a pillanatban magam mellett tudni. A gitáromat. A hangom velem van, de a gitárom nincs, ami fáj. A zenébe kell most is menekülnöm a megnyugvás érdekében. Lehetséges, hogy a többi emberen is segítene.

- Shut the door
Turn the light off
I wannak be with you

I wanna feel your love - Lou figyelt fel legelsőnek hangomra, aminek nagyon is örültem. A szólót ketten énekeltük tovább miközben én ütemesen "doboltam,, a kanalammal a poharakon, ami az egyik asztalon voltak. Liam hiányzott belőle a legjobban. Az Ő szólóját mi énekeltük, s a dal így már nem volt egy egész, csak valami kusza hangokból álló valami.

Mindenki ránk figyelt, de voltak akik kérlelték, hogy hagyjuk abba. 

Jó volt újra énekelni. 

A zene egy teljesen más világ. Mindenkinek megvan a saját stílusa a zenében is, és azon belül egy külön világ, ahová akkor menekülhet, amikor csak akarhat. Felépíthet egy olyan mentsvárat, amiben senki sem fogja bántani. 

Engem is sokan szeretnek és az éneklés a munkám, már rég meg kellett volna unnom a zenét, de nem tudom. Számomra is egy ments vár, amit soha senki nem fog tudni lerombolni.

A nővérek és pár katona mosolyogva énekelte velünk a Moments című dalunkat. Ismerik és talán szeretik is. 

Könnyek szöktek a szemembe, ahogyan végig néztem ezen a több száz emberem. Fáj nekik minden egyes testrészük, de képesek velünk énekelni, és a legfontosabb dolog.

Mosolyognak...