Chapter 25

Helló mindenkinek! Tudom, hogy most nem lett valami hosszú, és ezt sajnálom is. Köszönöm a sok megtekintést, komikat és a 8(!!) tetsziket.. Nagyon büszke vagyok rátok!
A szavazással kapcsolatban, azokat is nagyon szépen köszönöm, de az az 5 ember miért nyomott arra, hogy töröld? Ha ott jelzitek ezt nekem, akkor nem tudok változtatni ezen sokkal jobban örülnék neki, ha leírnátok kommentben még is mi nem tetszik!
Remélem azért elnyeri a tetszéseteket, hisz lassan vége is a blognak:(
Szeretném, ha MINDENKI hagyna nekem véleményt! Nekem mind egy mit írsz, csak tudjam, hogy neked hogy tetszik ez az egész.
Előre is nagyon szépen köszönöm!
Jó olvasását!

Ezt a zenét hallgassátok közben: KATT

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

"Megmentettél minket, nem is tudom hogyan hálálhatnám meg neked, még akkor is ha már nem vagy köztünk. Csak tudnám miért mentél egyenesen a halálba?! - Niall Horan.,,

~Liam~

Még soha nem féltem ennyire egész életemben. Akkor sem mikor megkaptam életem legelső rossz jegyét, vagy amikor az első anyák napi dalomat énekeltem el anyunak. 

A gyomrom görcsben áll, s hiába járkáltam fel alá, nem segített.

- Haver, ülj már le! - Harryn is látszott az idegesség minden egyes jele, de Ő még is nyugodtan tudott ülni az egyik ládikón. Szemével követte minden egyes mozdulatomat, s szerintem a látványtól már Ő fáradt el.

Hirtelen pattant fel, s egyre hangosabb lett a nyüzsgés a barakkban. Nem voltunk sokan, de még is mi páran hatalmas zajt tudtunk csapni. A többiek teljesen külön ültek tőlünk, de most ebben az esetben nem zavart. Valami furcsa játékot játszottak amihez nekem semmi humorom nem volt.

Idegesen lépkedett felém, s be kell valljam féltem az agresszív Harry-től. Kezét egy hatalmas lendülettel a vállamra helyezett, s elhúzott az egyik ágyig, majd lenyomott oda.

~Louis~

Az idő hűvös volt, s minden egyes testrészemet már átjárta a hideg levegő. Egy kisebb erdő felé sétáltunk, s a parancsnok folyamatosan megállította a szakaszt. Bal karját felemelte, közben pedig csendre, fedezékbe utasított minket. Előre ment, s ha nem látott semmit tovább indultunk. Idegesítő volt mind egyes méter után az út szélére leguggolni, s várni a parancsot, hogy most mi lesz.

Ordítozó emberek hangja ütötte meg az én, és mindenki fülét. Hiába néztünk minden irányba semmit sem lehetett észre venni. 2 legjobb barátommal állok tehetetlenül, de vajon mi lesz?
A többiek felé pillantottam, akik idegesen szorongatták puskájukat, s próbálták elrejteni remegésüket.

- Földre! - Karson torka szakadtából kiáltotta, s közben egy golyó haladt át, pont a szíve fölött. Szörnyű volt nézni, ahogyan szembe nézett velem, s teste egy ólomsúlyként esett a földre.
Még lélegzett, de már nagyon nehezen.
Az utolsó perceit töltötte el ebben a szörnyű világban, s a családját, barátait soha többé nem láthatja.
Meghalt, de nyitott szemeit még mindig rám meresztette.
Akár mennyire is gyűlöltem ez alatt a két hónap alatt, most még is sajnálom. Évek óta azért dolgozott keményen, hogy az emberek elismerjék a munkáját, s a hazáért való szeretetét, de most egy golyóval mindennek vége lett.

- Meg vagy veszve? Feküdj le! - Niall a galléromnál fogva húzott a sáros, kisebb gödörbe, ahol vagy még száz ember feküdt rajtunk kívül. Hátamra fordultam, s vészes sebességgel kezdtem betölteni a fegyveremet. Remegő kézzel fogtam meg a ravaszt és kezdtem lőni az embereket, akiket láttam közeledni.
Nem ismerem őket, okom nekem nincs arra, hogy haragudjak rájuk és most még is megölöm őket. Ők nem ártottak nekem, hisz lehet, hogy éppen egy ugyanannyi idős srácot ölök meg éppen mint én.
Lehet, hogy Őt is otthon várja a felesége a gyerekével a hasában.
Lehet, hogy Ő is kénytelen volt jönni, s közben egy ártatlan ember.

Egyre többen, s többen érkeztek, de mi kevesebben voltunk. A táborukhoz merészkedtünk, s most erősítést kell kérnünk. A düh csak úgy üvöltött belőlük, s francia motyogásukból egy szót sem értettünk, de még is sejtettük mit mondanak.
A feszültség és félelem észlelhető volt közöttünk, s mindenkiben benne volt az az egyetlen kérdés.
Mi lesz most?

~Liam~

- MMB szakasz, megtámadták Karson őrmester szakaszát. csapatát, erősítést kértek! Gépre fel! - egy harmincas éveiben járó ember szaladt be, s ordítása egyből elnyomta a zajt, ami a barakkban volt.
Senki nem szólt semmit, csak szaladtunk a szokásos cuccal a kezünkben.
Csak egy barátom volt mellettem, s közben a másik három éppen élet, s halál között van.
Egy golyó is tönkre tehet minden törökre, s azt nem akarom. Inkább én haljak meg mint Ők. Ebben a nehéz helyzetben, még az én életemet is képes volnék feláldozni csak azért, hogy Ők épségben haza mehessenek. Dani tudom, hogy túlélné, de El képtelen volna. A kicsi minden egyes nap Louisra emlékeztetné.

Életemben nem futottam még olyan gyorsan, mint akkor a repülőmhöz. Az álcázott gép, amit az egy héttel ezelőtti gyakorlaton fedtem le, most is ott állt. A lepedő szerűséges lerángattam róla, s az egyik oldalát sikeresen el is szakítottam, de nem izgatott.
A barátaim várnak engem, s segítenem kell rajtuk.
Beszálltam a repülőbe, s a felszállás után teljes sebességgel mentem. A rakéta készenlétben volt, már csak a piros gomb megnyomását várta.
A szívemre egy hatalmas tégla nehezedett, ahogyan egyre közelebb értem a célhoz. A radarom jelezte a körülöttem száguldó vadászgépeket, de még az ellenségét is.

- Liam, balra menj! - mintha nem is Harry hangját hallottam volna, rádión keresztül teljesen máshogy hangzott.
Az alacsony repülésnek köszönhetően megpillantottam Niallt, Louist, és Zaynt, amint éppen az égre tekintenek, s az én repülőmet nézik. Azonban nem sokáig néztek engem, mivel a tárukat megtöltötték, s tovább tüzeltek a feléjük közeledő emberekre. A szívem bele sajdult a ténybe, hogy most fogunk mind meghalni. Az arcukra félelem volt írva, és az hogy segítségre számítanak.

Egy újabb gránát robbant barátaim mellett, s a szakaszvezető egy hosszas repülés után, egy fának csapódott. Egy könnycsepp szaladt ki a szememből, s próbálta maga után hívni a többit is.
A fejem felé pillantottam, ahol egy francia repülőgép repült el, s az alsó ajtaja már nyitódott a rakéta alja pedig látszódni kezdett. Barátaim felé akarta dobni, de tudtam, nekem meg kell állítanom. Teljes sebességgel kezdtem alatta menni, s próbáltam követni.

- Payne, gyere vissza! - Barrows őrmester hangja fenyegető volt, de még ez sem tudott vissza tartani attól, hogy megmentsem a barátaimat a haláltól. Nem foglalkozva a paranccsal tovább repültem.

- Liam!! - most az egyszer szólított a nevemen, de még ez sem segített.
Ő volt az egyetlen ember, akinek a tanácsára mindig is adtam.
Ő volt az egyetlen, aki ember számba vett mindenkit ebben a táborban.
Ő volt az, akinek elnyertem a barátságát, de most még is ellenszegülök a szavának.

- Sajnálom őrmester! A parancsot megtagadom! - nyers hangon beszéltem, s ekkor vettem észre, hogy a rakéta már a levegőben van, s pár méter múlva eléri az én gépemet is...