2013. szeptember 8., vasárnap

Chapter 22 ~ I wish.

Helló! J A TIU utáni izgatottságomban írtam nektek ezt a részt! Annyira fel voltam pörögve, hogy nem tudtam leállni! J Az a film, annyira PER- FECT volt!! Tudom, hogy ha meglesz DVD-n húszezerszer meg fogom nézni.. 
Erről a részről nem tudok mit nyilatkozni, csak annyit, hogy Petrának köszönhetően került fel és szeretném ha TI kifejtenétek a véleményeteket, írjatok nekem mindenről ami csak eszetekbe jut, nem érdekel ha az a kökörcsin béka vízi élete (már ha van ilyen xD). Imádom olvasni a komiaitokat, valahogy azok megnyugtatnak, ha csak nem ócsárlás van benne… :/
ÉS MÉG VALAMI: Tudom, hogy Niall-nek semmi keresni valója ebben a háborúban, mivel nem angol, de azért még sem szerettem volna kihagyni a töriből, és szívem sem lett volna hozzá, úgy hogy ezt nézzétek el! Köszönöm :*
Köszönöm a komikat, és pipákat!! :)
Jó olvasást és tessék véleményezni!
J

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

~Lou~

Azt hiszem kezdünk fejlődni ebben a katonáskodás dologban. Furcsa itt lenni, 10 perc alatt ebédelni, és a vaságyakban aludni. A félelem mindenkiben benne van, de ez érthető. Minden éjjel arra kelek, hogy ver a víz és a rémálmom emlékbe bennem van.  

Minden egyes éjjel ugyan azt álmodom. El szerepel benne és én, még mindig itt vagyok. Amikor pedig mennék haza, nem találok senkit, csak a romhalmazokat a házaink helyett. Keresem a barátnőmet, a családomat, de senkit sem találok. És ekkor felbukkan egy ember, nem érdekel mi fán terem, csak azt akarom tudni, mi lett az emberekkel akiket szeretek. Közli velem, hogy a franciák lebombázták ezt a várost, és mindenki meghalt.
Szörnyű, de ha felébredek, egy részem megnyugszik, hogy csak egy álom volt azonban a másik felem nem. Félek vajon mi történt otthon, és ha tényleg megtörténne ez az eset belehalnék. 

Az ágyamon feküdtem és a plafont bámultam. Repedések mindenhol, a retkes, és fehér mennyezeten. Hazza az ágyam végében ült törökülésben, és a lábszőrömet piszkálta. Soha nem értettem mi is ezen neki a jó elfoglaltság, de ha tetszik neki, akkor csak tessék. Ez alatt a 3 hét alatt mindenki nagyon lefogyott. Harry, olyan mint egy anorexiás modell, kilátszanak a bordái, hisz neki nem sűrűn van ideje megenni a kajáját. Alig érünk be az ebédlőbe, és ülünk le enni, már mennünk kell a következő kiképzésre, vagy járőrre. Mindig is lassan evett szegény, ezért sem tud három-négy falatnál többet megenni.  

- Styles, hoztam neked egy kis maradékot! – Jamest jelent meg mellettünk, s pár szelet kenyeret tartott a kezében. Az éleslövészeten nagyon jóba lettek, aminek nagyon örülök, mivel ez a gyerek nagyon jó viszonyban van a konyhás nővel. Niall is mellé lépett, majd egy szelet kenyér elcsórása után lehuppant a mellettünk lévő ágyra. A szőkeség mostanában sokkal csendesebb, és figyelmesebb lett. Nem esik el a lábában, nem poénkodik annyit, és meg tanulta melyik pillanatban mit lehet mondani.
Liam-ben semmi változást nem véltem felfedezni, ugyan olyan maradt. Ő mindig is az az apáskodó típus lesz, és marad is. Zayn pedig ugyan olyan maradt azt hiszem, szoktunk poénkodni, de itt igazából nem sokat lehet. Mindenki a csajáról kérdezgeti Őt, de persze nem nagyon válaszol. Egyre jobban visszahúzódik mindenki előtt, ami nekem nem tetszik. 

- Meséljetek már a sztár életről, milyen az? Azt tesztek meg, amit csak akartok, akkor visztek fel rajongók magatokhoz, amikor csak akartok? – Edward kérdései hallatán minden zajforrás meg szűnt, és mindenki felszülten figyelt minket. Egyre kínosabbá kezdett válni ez a helyzet, s a srácok tekintetét kereste.

- Ez egyáltalán nem erről szól. Mi nem használjuk ki a rajongóinkat, nem azt akarjuk, hogy azért szeressenek minket, hogy megfektessük őket, hanem azért mert értük csináljuk ezt. Vannak köztük csinosak, de akkor sem tennénk meg soha. Van egy-kettő, akit meghívnánk randira, de akkor azzal biztosan tartósabb kapcsolatot ápolnánk – Liam szavai hallatán erősödött meg bennem az az érzés, hogy nekünk örökké együtt kell maradnunk, és zenélnünk kell. A rajongóinkért, és magunkért. Biztos vagyok benne, hogy Ők mindig itt lesznek nekünk, és támogatni fognak minket, még akkor is ha megfogyatkoznak.

- Szóval, Payne azt mondod, hogy az a sok pénz, amit kerestek az nem játszik szerepet abban, hogy ezt csináljátok?

- Nem, mi imádjuk ezt a munkát, hisz az éneklés az életünk. Mi ezt szerettük volna csinálni már 5 éves korunk óta, és valóra váltak az álmaink.

- Akkor miért vagytok itt? – felültem az ágyamon, és érdeklődő tekintettel figyeltem a srácokat, akik körülöttünk álltak és záporoztak a kérdéseikkel. 

Mindenki azt hiszi, hogy sztárnak lenni, csak a pénzről szól, ami nem igaz a mi esetünkben. Nekünk viszont a rajongók a legfontosabbak. Ha Ők nem lennének, i sem lennék máshol, mint az x-faktor lecsúszottak listáján, ahova mindenki kerül akiknek nem sikerül. De nekünk összejött, és annak is nagy szerepe volt, hogy fiatal srácok vagyunk.
Nehéz munka ez, de csak az tudja, aki átélte ezt, vagy még mindig benne van a szakmában.

- Mert Anglia a mi hazánk is, és attól mert még sztárok vagyunk nincs kivétel nálunk sem.

- De várjunk csak, Niall, te nem ír vagy? – James kishúga egy hatalmas Directioner, s ez által minden fontos információt tud rólunk. A kérdések csak úgy záporoztak felénk, sőt kezdtem azt hinni, hogy ez egy interjú.
- Az vagyok.. de akkor sem szerettem volna a barátaimat egyedül hagyni. Mi egy csapat vagyunk, és minden együtt csinálunk! Az hiszem ezért is lett a nevünk egy irány, mert mindig egy lesz a célunk.

~Liam~

Nekem sem volt világos Niall döntése, mivel a papíron fel volt tüntetve az is, hogy ha valaki nem angliai születésű, akkor simán elmehet az országból, de Ő maradt. Nem tudom miért, de ha valaki meg kérdezi, nem is tud normális választ adni, amiből megértjük miért is van itt. 

- Furcsa ez az egész. Azt hiszem, ti tényleg nem egy átlagos fiú banda vagytok, hanem normálisak, akik nincsenek elszállva maguktól, és lehet veletek értelmesen beszélgetni – Conor lépett közelebb hozzánk. Barna haja fel volt zselézve, s kék szemei virítottak a napsütötte barakkban. Végül is ebben a csoportban mindenki 20 év felett van, és ugyan olyan őrültek mint mi. Elég sok barátra tettünk szert, akikkel talán tartani is fogjuk a kapcsolatot, már ha élve haza is jutunk. 

- Bizony, bizony… A One Direction azt hiszem sokat letett az asztalra, és ezt nem olyan apukaként gondolom, aki csak a lánya kedvéért mondja ezt, hanem azért is mert tényleg így van. Srácok, azt hiszem én is büszke vagyok rátok! – Barrovs őrmester hangja hallatán mindenki haptákba vágta magát, de ő leintett minket. A kislányával egyszer megfogok ismerkedni, már az első nap közvetlen, és rendes volt velem és azt hiszem ennyivel tartozom neki.
Nagy termetével szinte alig fért be az ajtón, s zsebre tett kezekkel támaszkodott neki az ágyam vas rácsának. Mindenki tartott tőle a félelmetes tekintete miatt, kivéve engem. Úgy éreztem vele barátkozni tudok, és azt hiszem benne meg van az a komolyság, amire nekem itt szükségem van. Támogat minket, és nem ordibál velünk, mint a többi parancsnok, vagy ezredes.  Segítőkész, de az ember még sem egy családos, kedves férfit néz ki belőle, hanem egy folyton morcos, ideges és agresszív vadállatot.

- Köszönjünk őrmester! – Zayn hangja alig hallható volt, hiszen Ő is rettegett tőle, akárcsak a többi három srác. Talán még Harry volt az, aki nem félt tőle, de azért meg is tartotta a távolságot.

- Srácok, egyezzünk meg abban, hogy ha magunk közt vagyunk, akkor csak simán Barrovs-nak szólítotok, rendben? – elmosolyodtam gesztusán, hisz egyik ranggal rendelkező tiszt sem engedné meg ezt egy közlegénynek, aki semmit sem jelent itt. Viszont Ő egy hihetetlen ember. 
Egy apró bólintással jeleztük egyetértésünket, majd mindenki elhallgatott. Az előbbi beszélgetés megszakadt, de jobban mondva én nem is emlékszem hol hagytuk abba.

- Fiúk, pár óra múlva felderítésre megyünk, szóval rakjatok be váltó zoknit, jó sokat! – minden felderítés előtt elmondta ezt az egy mondatot. És, hogy miért is ennyire fontos a zokni? A bakancs amiket kaptunk elég könnyen átáznak, és nem igazán szeretnék, ha a sereg idő előtt megfogyatkozna egy tüdőbaj miatt.  – Lőszert is kaptok majd, mert ez már élesben fog menni. Nem lesz gyermekded játék, vigyáznunk kell. Ha valaki bármi gyanúsat észlel, szól Nekem. – ismét bólintottunk, majd elhagyta a barakkot. 

Lemásztam az ágy tetejétől, és a ládához mentem, amiben benne volt a cuccom. Előkotortam egy fényképet, amin a családommal vagyunk, és Dani is rajta van. A két nővérem hozta akkor is a szokásos őrült formáját, és dilis fejet vágnak rajta, de azt hiszem akkor voltunk a legboldogabbak.
Végigsimítottam a képen, mindenkinek az arcán és éreztem a szúrós érzést a szememben. A könnyeim elő akartak törni, de nem engedtem. 

Hiányoznak, mindennél jobban, bárcsak még egyszer elbúcsúzhatnák tőlük… 

4 megjegyzés:

  1. Úgy örülök h rátaláltam a blogodra, ez tényleg nem egy ócska sablon blog, hanem egyedi. Csak így tovább, várom már h mi fog még történni velük.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm, próbálok mindig újat alkotni, és én is örülök, hogy rátaláltál a blogomra! :)
      Már készül is ! :)

      Törlés
  2. Szia, Már kíváncsian várom mi lesz a felderítéskor. Remélem nem történik a fiúkkal semmi. :(
    xx

    VálaszTörlés