Chapter 20~ Promise!

Ez a rész mindössze egy késő este született, miközben barátnőmmel társalogtunk a suliról és szinte minden másról… :D Nehéz, de még is volt benne valami könnyűség megírni…J
Azt hiszem, ezzel a résszel megvagyok elégedve, és tetszik is!
Köszönöm szépen a +5000 látogatót, és a napi +200 megjelenítőt! J
Olyan jó boldogságot hoztok nekem a suli előtt, hogy az csak na… vége lett a nyárnak, elmúltak a napos, strandos idők, az egész napos lazsálások és a későn fekvések.. És nagyon is jól tudjuk mind ezt mi váltja föl :/
Hát azért, ÉN ezzel a résszel BÚCSÚZOM a nyártól… J
Komizzatok, hagyhattok véleményt esetleg a Chatben is, ha ott jobban tetszik :D
Jó olvasását!

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

„Érzem, hogy még nem haltál meg! Nem hagyhatsz itt minket, megígértük egymásnak, hogy örökké barátok maradunk, de te ezt megszegted, mert itt hagytál minket! Miért tetted ezt? Miért nem maradtál veszteg? – Niall Horan.”

~Liam~

Síri csend telepedett a helyiségre, ahol álomra hajtottuk a fejünket. Néha-néha lehetett hallani egy-egy köhintést, vagy éppen a vaságyak nyikorgását. Szörnyű ez a csend. Tudom, éjszaka aludni kell, és nem ilyenkor fent lenni, hogy reggel olyanok legyük, mint a mosott szarok, de akkor sem tudok elaludni.
Nem a megszokott kis ágyamban hajthatom fejemet nyugovóra.
Nem vackolhatom be magamat arra a helyre, amit már hónapok óta nem vetettem be. De a legrosszabb, az az, hogy nincs mellettem az az ember, aki átölel, ha fél, vagy éppen nem. Aki melegíti testem, és akár takaróra sem lenne szükségem.
Vajon Ő most mit csinálhat? Gondol rám ebben a pillanatban, vagy már nyugovóra hajtotta fejét, s az igazak álmát alussza?

A lyukas tetőn keresztül néztem a csillagokat, amik közül maximum hármat láttam. A legfényesebb csillag Ő. Anya mindig is azt mondta, hogy aki a legjobban hiányzik, annak a csillaga ragyog a legfényesebben az égen. Annyi ember hiányzik, s már közülük vannak halottak is.

Nagyapámra akartam mindig is hasonlítani, már vagy 5 éves korom óta. Azt akartam, hogy az emberek azért nézzenek fel rám, mert nagy hangom van, s nem azért mert fiatal, és jóképű vagyok. Azt terveztem az interneten kezdem el a karrierem, úgy ahogy a nagyapám tette 1950-ben, csak Ő az utcán. Egy sapkát és egy napszemüveget húzott a kobakjára, hogy senki se ismerje fel, mert Ő csak azt akarta, hogy a hangja miatt szeressék. Nem akart híres lenni, nem akart sztár lenni, csak egy átlagos ember, aki boldoggá teszi az embereket a dalaival.
Ugyan ezt tettem én is. Egy sállal bekötöttem a szemem, és egy gitárral a kezemben énekeltem el egy dalt, ami a rá következő tíz percben felkerült az internetre. Hatalmas sikere lett, azonban az embereket még is csak a nevem érdekelte, s mind erre a 2008-as X-Factor-ban derült fény. Meglepett mindenki, hogy az a csökött fiú, aki akkor ott állt a kamerák előtt, az internet „sztárja” volt.
Mindig is felmerült bennem az az egy bizonyos kérdés. Vajon most büszke lenne rám a nagyapa? Meg dicsérne azért aki lettem, vagy pedig szomorúan rázná a fejét, hogy ez nem az az eltökélt kisfiú, akit 14 éve ismert.

Éreztem, ahogyan elérzékenyülök, s könnyeim gyászként akarnak előtörni belőlem, nagyapám emlékére. Most nem lehet, nem lehetek itt gyenge. Erősnek kell lennem, de még sem megy. A kérdéseimre, soha senki nem ad választ, és magamban mindig is csak találgatni tudtam. 10 évesen még nem igazán tudtam felfogni, hogy vajon miért is hagyott el minket. Miért neki kellett elmenni, de azt igen, hogy jobb helyre kerül, a mennyországba.

Gondolatmeneteimből Harry zökkentett ki. A hasamat ütögette valami papírral, s próbálta halkan mondogatni nevemet.
- Mi van? Miért nem alszol? – gorombán kérdeztem meg tőle, még is mit akar, amit abban a pillanatban meg is bántam. Soha nem tudtam gonosz lenni az emberekkel, s ez most is így volt.
-  Bocs haver, szóval mi az?
- Levél Dani-től, csak gondolom az én táskámba keveredett – sokkolva feküdtem az ágyamon, s éppen hogy sikerül egy mosoly kíséretében elvennem tőle a fehér papírt. Izgatottan bontottam ki, s bár a kevés fény miatt biztos voltam benne, hogy akadozva fogom tudni elolvasni, de nem érdekelt. Bele pusztulnák, ha nem tudhatnám meg, még is mi áll abban a kéziratban. Remegő kezekkel tartottam a beszűrődő fény felé, aminek hatására megpillanthattam gyönyörű kézírását.

„ Drága szerelmem!

Direkt csempésztem e levelet Harry táskájába, hogy még véletlenül se tudd idő előtt elolvasni. Nem akartam, hogy esetleg még itthon észre vedd, s még jobban ne akarj elmenni, vagy esetleg vissza mondd ezt az egészet. Örülnék ha itthon voltnál, ha puha kezedet érezhetném arcomon, szádat ajkamon, s ölelésed testemen, de menned kellett. Hívott a kötelesség, amitől te nem hátráltál meg, s én büszke vagyok rád.

Annyit kérek, ne sír. Ne zokogj miattam, vagy a családod miatt, mert csak is rajtad múlik, hogy vissza jössz-e. Ha nagyon akarod, akkor sikerülni fog. Mi bízunk benned, s a srácokban is. Tudd, én mindig várni fogok rád, akármi is legyen, én itt leszek. Ha baj van segítek. Ha esetleg megsérülsz, és valamidet elveszted, én még akkor is szeretni foglak, mert ez az Igazi szerelem.

Féltem bevallani sok mindent, de ezekben, majd a következő leveleimben olvashatsz. Ígérem, lassan írni fogok neked, és megtudsz mindent. Ne légy szomorú és soha ne add fel.

Te vagy a mindenem, nem akarlak elveszíteni. Megígérted nekem, hogy hazajössz, akkor ne is kelljen benned csalódnom.
Csókol: Danielle.,,

Halkan zokogva gyűrtem kicsit összébb a papírt és a mellkasomhoz szorítottam. El sem tudom mondani mennyire hiányzik nekem, mennyire szeretnék vele lenni.
Tudom, akinek döntése lehet, hogy jön ide vagy sem, az inkább megfutamodik, mint sem a halálba veti magát tárt karokkal.

Megígértem neki, hogy haza térek, épségben és ezt nem is szeghetem meg. Ha pedig még is, akkor ne legyen a nevem Liam Payne.