Chapter 18

Hellóka mindenkinek!! Szuper izgis résszel jelentkezem, ami elég sok fantáziával van megfűszerezve… Vannak benne lehetetlenebbnél, lehetetlenebbnek tűnő képzeletek, de próbáljátok meg elképzelni és akkor érteni is fogjátok! J

Az oldal megtekintése egyre jobban magaslik, de a komik száma sajna nem :/ na nem baj, nekem ez is elég! 

VÉLEMÉNYEZNI MÉG MINDIG SZABAD!!! 

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

~Liam~

Az autóból kiszállva egy hatalmas fuvallat járta át minden egyes porcikámat. Meleg érzés árasztotta el a testemet, ahogyan a barátaimra néztem. Mellettem állnak jóban rosszban és nem akarom elveszíteni őket. Én vagyok Daddy, nekem kell Őket újra összehoznom a barátságot a széthullásból.
- Gyertek ide! – tártam ki mindkét karomat, s a srácok sorba jöttek. Egy igazi 1D-s ölelést sikeredett csinálnunk.
- Mi mindig itt vagyunk egymásnak! – Niall.
- Számíthatunk egymásra! – Harry.
- Örökké barátok! – Zayn és Lou.
- Bizony, örökké barátok – mondtam ki én is. Csak ennyi kellett ahhoz, hogy máris érezzük azt, hogy mi vagyunk a legjobb barátok a világon. Minket még egy háború sem választhat szét, akár mi is történjen itt.
- Na gyerünk kislányok! – a kopasz pasas, aki nemrég felsorolta a nevünket megindult egy épület felé, ahova nekünk is követnünk kellett. Mögöttünk a hatalmas vaskapu bezáródott. Félelmetes volt. Mindenhol gyakorlatozó embereket lehetett látni, akik meggyötört arckifejezéssel pillantottak néha felénk. Volt mikor egy hatalmas falra próbáltak felmászni, de olyan is megesett, hogy egy hosszú kifeszített szögesdrót alatt csúszkáltak a sárban. Néhol fegyvereket tartottak a kezükben és azzal céloztak egy-egy táblára majd elsütötték a vasból készült puskát. Az elmém elképzelte, ahogyan ez az egyetlen ólomgolyó áthatol a bőrön és szétroncsolja azt a testrészt, ahova lövik. Szörnyű fájdalom érződhet és az agy ebben a pillanatban csak erre az egyetlen sebre tud gondolni, ami esetleg a halálba vezethet.

A sárga falú épületből beszélgetés zaja hallatszott ki. Ahogy beléptünk az ajtón, több félmeztelen fiúval találtuk szembe magunkat. Bal oldalt egy kis helységből adogatták ki nekünk a katona ruhákat, aminek az ablaka be volt rácsozva. Egy kis lyukon adtak ki nekem egy ruhát. Itt ránézésből állapítják meg az emberről, hogy még is milyen mérete van.
- A civil ruhákat, telefonokat és értékeket a másik ablaknál leadni! – ordította el magát egy férfi az ablak mögül, amire mind az öten összerezzentünk. A kezemben levő ruhával és a tetején pihenő bakanccsal indultam meg az egyik szék felé, ahol elkezdtem kigombolni kockás ingemet. Frusztráló, hogy ennyi pasi előtt kell  levetkőzni, de itt nincs kivétel.
A srácok is mellém léptek, majd mindannyian vetkőzni kezdtünk.
A terepszínű nadrág a fehér póló tökéletesen passzolt rám, ahogyan mindegyikőnkre. A bakancsban találtam egy nyakláncot. Az ujjam közt pörgettem, mire rájöttem mit is jelképez ez a tárgy.
Az ovális nyakláncon egy hosszú kis átlyukasztott vonal található. Ennek segítségével könnyen félbe lehet törni, és ha ezt valaki megteszi, akkor én már meghaltam. Mindenki nyakában ott lógott ez a bizonyos dögcédula, amit már én is nyakamban hordozok. 

Egy hangos kolompszerű valamit lehetett hallani. A srácokkal egymásra néztünk, majd a többi fiatalra és öregre, akik szaladtak ki. A sisakomat a fejemre húztam, és én is megindultam arra amerre a többiek is.
Az összes férfi oszlopokba és sorokba rendeződött. Nem mi voltunk az egyetlen újoncok, hanem körülbelül még rajtunk kívül vagy több száz srác. Mi is követtük az öregek példáját és beálltunk.  Új volt az egész helyzet és itt senki sem akarja megmondani még is mi merre van. Már pisilnem is kell, de persze azt sem tudom hol találok egy WC-t.
- Újoncok, figyelem! Mivel a vadászgépekre embereink nagyon kevesen vannak, ezért akik egy kicsit is értenek a repülőkhöz, azok jelentkezzenek! – millió gondolat, érzés átfutott az agyamon, amikre nem tudtam magamban reagálni. Emlékszem 2 éve Harry-vel jelentkeztünk egy tanfolyamra, csak úgy poénból.

„- Payne, maga jön! – kiabált az oktató a repülő mellől. Harry-vel egy utolsó pacsit váltottunk majd elindultam a vadászgép felé. Milyen furcsa, hogy most ebből vizsgázom, miközben még a jogsim sincs meg. Beszálltam a hatalmas gépbe és ideges szorongással indultam neki az utamnak.

Alig egy óra múlva már büszke „jogsi” tulajdonosként szálltam ki.
- Sikerült neked is? – Hazza izgatottabban várta az eredmény megtudakolását, mint én.
- Hát persze!”

Azóta talán tízszer voltam repülni, de úgy érzem az valahogy felszabadít. Mentesít minden gondom alól, és olyankor nem létezik lehetetlen. Számomra nem. London minden egyes repülhető szegletét bejártam, és nem tudtam megunni. Többször is körbe mentem egy szép táj, vagy épület felett.
Harry-re pillantottam, aki jobbra-balra illegette a fejét, amit azt jelentett meg ne próbáljak jelentkezni. Megbánó pillantást vetettem négy barátom felé, majd elindultam a többi ember felé, akik már felsorakoztak. Ha már itt vagyok, és repüli is tudok, akkor ezzel még jobban segíthetem a hazámat. Beálltam a sorba, s vártam hogy én is sorra kerülhessek.
- Haver, miért tesszük ezt? – Hazza rekedtes hangja megijesztett, nem számítottam rá.
- Menj vissza, neked nem kell jönnöd.
- Csak nem hagylak magadra, meg vagy buggyanva?
- Köszönöm! – visszafordultam az asztal felé, ahol már én voltam a soros.

Az egyenruhában ülő férfi végig nézett rajtam, s egy félmosoly kíséretében a papírra kezdte firkálni a nevemet. Kopasz fején egypár izzadságcsepp virított, szemeiben pedig düh és boldogság lakozott. Meg kell szoknom a tényt, hogy itt minden kiképző, őrmester, ezredes és sorolhatnám még, kemény és szívtelen. Elnyomják az érzéseiket és nem foglalkoznak a hiánnyal, ami a szívükben lakozik. Biztos vagyok benne, hogy mindegyiküknek hiányzik valaki otthonról. Mindenkinek van egyetlen olyan ember vagy esetleg több is, aki hiányzik.
- Payne, tudod a lányom nagy rajongód! – Ő az egyetlen ember aki eddig még nem ordítozott, és nem is köpködött össze. A mondata hallatán mosolyognom kellett egyet, hisz tudja a nevemet.  

Általában a Directioner szülők csak a keresztnevünket tudják, de azt is csak azért mert nap mint nap hallják a gyerekük szájából. A dalokat már megszokásból dúdolgatják, és nem kezdenek gúnyolódni, mert tudják, hogy ezzel a saját gyermeküket bántják meg.
- A ma esti koncertre kapott jegyet, szinte depresszióba esett, mikor megtudta, hogy hova készülsz. Az anyja nem lehet vele, mert meghalt és csak én vagyok neki, meg te! Most pedig nővéremnél lakik, aki folyton jelenti nekem, hogy hogyan van és persze én is neki, hogy te élsz-e még! – elmerengve mondta a szavakat, s szerintem még maga sem sejtette miket mondott el nekem. Furcsa egy őrmester az biztos, de azt hiszem kezdem megkedvelni. Ő közvetlenebb mint a többiek, de talán ez mind azért van mert sokat szenvedett már az évek során.
- Sajnálom uram! – más nem jutott eszembe, habár a sajnálatból mindenkinek jut elég. Felnézett szemeimbe, amiket szinte már könnyek lepték el, de próbáltam takargatni. Kék szemei megértést és bánatot sugároztak. Bólintott egyet és közben mosolygott is.
- Mennyi tapasztalatod van? – komor hangnemre váltott, mivel a tábornok érkezett felénk. Mindenki, aki mellett elment nagy tisztelgésbe fogott, s mikor hozzánk is oda érkezett, mi is megtettük.
- 2 éve tettem le a vizsgát, és repültem már azóta párszor, Uram! – bólintott egyet és megint firkantott a papírra valamit, majd intett, hogy jöjjön a következő.

Új dolog ez az egész számunkra, s azt hiszem nehéz is lesz beilleszkedni. Megszokni, hogy ez nem egy játék, ahol ha lelőttek újra kezdheted. Mindenkit Uram-nak szólítani, akit kell, és tisztelegni annak aki kiérdemelte. 

Egy biztos, már most Haza akarok menni....