Chapter 17

Hello, itt is a rész ahogy ígértem, bár csalódott vagy amiatt, hogy egyre kevesebb a komik száma... Pedig látom a napi megtekintésből, hogy elég sokan jártok itt!

Köszönöm szépen még is a 2 komizónak, és a +4000 oldalmegjelenítést!!

Ügyik vagytok!!

Ebben a részben sok érzelem, van de még is nagyon nehéz volt megírni... Főleg inkább a vége volt a nehezebb, mivel ott már kezdődik a háborús rész/bevonulásos rész, és ott nem tudtam mit kezdeni, de akövi rész már azt hiszem könnyebb lesz...

De nem szövegelek annyit... KOMIZZATOK? PIPÁLJATOK! VÉLEMÉNYEZZETEK CHATBEN!!! :) Megköszönöm, egy résszel, ami hamarabb jön!

Jó olvasását!

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

’ Az egyik legjobb barátom voltál, de még is itt hagytál. Miért veszítjük el azokat az embereket, akiket szeretünk? Miért nem lehet minden végre jó? Miért? Mert ez az élet!’

~Niall~

Egy utolsó üzenetet pötyögtem be a szüleimnek, és a küldés gombra irányítottam az ujjamat. Hihetetlen ez az egész. Nem rég még boldogan énekeltem a rajongóinknak, most pedig alig fél órám van arra, hogy feldolgozzam mi is történik velem. Igazságtalan az élet. Túl sok pofont osztogat, és elveszi azt, amit mindennél jobban szeretünk.  

’Anyu, és Apu,
nem akarom, hogy sírjatok miattam, de azt sem hogy ne hiányoljatok. Én csak annyit kérek tőletek, hogy tegyetek úgy, mintha turnéra mennék. Én is ki vagyok, de erős maradok. És ezt kérem tőletek is, Maradjatok Erősek!!  ~Nialler…’ 

Sajnos csak egyetlen egy árva napot tudtam otthon eltölteni, de még az is túl hosszú, és keserves volt. Mindig síri csend volt, és anya nem is igazán tudott főzni. Minden ételt elrontott. Vagy sós lett, vagy pedig íztelen. Nem tudott semmire sem koncentrálni, úgy ahogyan én sem a tegnap esti koncertre. Elég sok szám közben elpityeredtem, mert tudom lehetséges ez az utolsó koncertem.
Clar, az aki minden egyes napomba vidámságot csempészett. Amikor bementem a Nando’s-ba hatalmas mosoly terült szét az arcomon, mert Őt láthattam. Hiányzik, rettentően. Az a 3 hónap amit együtt töltöttünk, ráébresztett arra, mennyire is erősnek kell lenni ahhoz, hogy szinglinek tudjunk lenni. Borzalmas azt nézni, hogy Dani és Liam vagy épp Lou és El nyalják, falják egymást. Nekem pedig nem marad más, mint a párnám. 

Végig néztem a szobán ahol mind a nyolcan helyezkedtünk el. Mindenki a telefonját nyomkodta, és volt aki mellé egy-két könnycseppet is hullajtott.
Harry mindig is érzékeny típus volt, soha nem bírta a búcsúzkodást vagy éppen a szakítást. Pont ezért is van az, hogy nincs is barátnője. Jess megérintette a szívét, de biztos vagyok benne a sors tartogat neki egy olyan lányt, aki tökéletesen is passzol hozzá. Mind alkatilag, mind személyiségileg. Olyan lesz mint Ő.
Most is folytak a könnyei, pedig próbálta takargatni. A vizes arcán ismét végig folyt egy könnycsepp, amit most kivételesen nem törölt le. Tudom, hogy az anyukájával beszélget. Ő a legfontosabb nő a számára, bármit megadnak érte.  A sajtó által kreált rosszfiús, csajozós Hazza most megtört.

~Zayn~

 Perrie arcát simogattam miközben végig néztem én is a többi fiún. Niall-el összetalálkozott a tekintetünk, de hamar el is kaptuk egymásról.
Fáj a tudat, hogy ez a háború a barátságunk rovására mehet.
Fáj, hogy már senki sem a régi, és nem mondunk egymásnak semmit sem.
És a legjobban az fáj, hogy kezdem elveszíteni a legjobb barátaimat, azért mert már nem beszélgetünk annyit egymással, mint régen. Semmi nem olyan mint hónapokkal ezelőtt, de ezzel tisztában is voltam. Azt viszont nem gondoltam, hogy senki nem fog senkivel beszélgetni. Mindenki magába zárkózva üldögél egy fotelba és várja azt a bizonyos időt, ami húsz perc múlva elérkezik. 

Már most hiányoznak a barátaim, a családom, és a barátnőm. Félek, hogy elveszíthetem a legjobb embereket az életemben.
Bradford Bad Boy félni kezdett!

~Lou~

- Minden rendben lesz! – kötelességemnek érzem azt, hogy mint a legidősebb a bandában, valahogy segítsek ebben a helyzetben a barátaimon. Mindannyian szomorúak és csalódottak vagyunk, de kötelességünk menni. Nem hagyhatjuk a hazánkat cserben, és a korunkbeli fiúk is ugyan ezt megteszik. Ők sem adják föl, ahogy mi sem.
- Minden rendben lesz! – ismételtem el még egyszer, csak ezt az ölemben elhelyezkedő lánynak suttogtam. A fiúk rám sem bagóztak, ahogy azt mostanában megszokhatnám.
- Na ide figyeljen mindenki! – álltam föl és tenyereimet összecsaptam. – Mi vállaltuk ezt igaz? Tudtuk mi ennek az egésznek a tétje, de akkor beleegyeztünk. Ti is akartátok, úgy ahogy én is. Nem lesz semmi bajunk sem, mert lesz egy kisebb kiképzés, amin részt veszünk. Boldogulni fogunk. De tudjátok mit, ha meg kell haljak, akkor boldogan fogok! Meg volt mindenem, és soha semmiben nem szenvedtem hiányt, úgyhogy szerintem megerőltethetnétek ti is a hangszálaitokat, mert ez az egész a barátságunk rovására fog menni – könnyes szemekkel mondtam ki a szavakat. Kicsit feljebb emeltem a hangomat egy szinttel, mert kezd elborulni az agyam. 

Ismét mindenki csendben volt, de legalább rám néztek. Gondolkozó pillantásukból azt véltem felfedezni, hogy megérintette őket is amit mondtam.  És esetleg a hangnem volt ide nem illő, de nem fogok bocsánatot kérni, mert igazam van.
- Igazad van! – ált fel Zayn, majd mellé Niall is.
- Egyetértek! – Liam.
- Sajnálom! – Harry.
- Na gyertek ide tökfejek – kitártam karjaimat és vártam, hogy mind az öten megölelhessük egymást. A One Direction ölelés, aminek az emlékeit soha senki nem veheti el tőlem. Emlékszem az első akkor történt meg, amikor a színpadon álltunk és Simon megmondta, hogy egy banda vagyunk. Akkor még nem tudtuk mit is jelenthet ez az egész, vagy azt, hogy meddig eljuthatunk, csak azt hogy nyerni akarunk.

- Srácok, itt a busz! – egy testőr lépett be az ajtón savanyú tekintettel. Hatalmas sóhaj hagyta el mindannyiunk száját, majd felkaptuk a kisebb terepszínű táskánkat. El-nek egy utolsó, hosszas csókot adtam, majd egy szó nélkül indultam el. Majd megszakadt a szívem a keserves sírása miatt, de ha vissza nézek, akkor még rosszabb. A babánk pedig csak még jobban fájdítja, így is sajgó szívemet. A tudat, hogy nem leszek itthon mikor megszületik bennem él és egyre jobban erősödik, ahhoz hogy még nagyobb bűntudatot okozzon.

~Liam~

Lou egy csók után kedvesétől előre indult az ajtó felé, s vissza sem nézett. Zayn is ugyan ezt tette, majd már csak én maradtam hátra. Dani arcára szörnyű volt rápillantani, de el kell hogy búcsúzzak tőle.
- Szeretlek, mindennél jobban! – én is egy csókot adtam a szájára, majd elindultam ki.
Augusztus felé közeledve már kezd egyre hűvösebb lenni az idő, ezért mikor kiléptem a bejárati ajtón kirázott a hideg. A katonai autó a hatalmas villa előtt ált, s többe emberrel benne várakozott mi ránk. Zöld színétől kiráz a hideg, s valahogy az ütő is megállt bennem.
- Payne, Styles, Horan, Malik és Tomlinson? – állt elénk egy magas, rideg arcú pasas, aki a papírjáról nézett fel ránk. Egy apró bólintással helyettesítettük a beszédet, majd elindult a kocsi felé. Vissza pillantottam barátnőmre, aki sírva borult El vállára. A szívem már többször megszakadt, de most azt hiszem még jobban. Talán ez az utolsó pillanat amikor láthatom. 

Percekkel később már több fiatal srác arcát néztem, akik ugyan olyan keservesen ültek mint mi. Nekik is vannak szeretteik, vagy éppen terhes mennyasszonyuk, akik sírva váltak el tőlük.
Félünk mind, de legfőképpen attól, hogy soha nem ölelhetjük meg újra, azt akit szeretünk.
Egyedül az a tudta nyugtat meg, hogy Dani és a családom Amerikába utazik, El Spanyolországba, Perrie pedig a Little Mix-el Japánba. 

Már csak annyi boldogságom maradt, hogy Ők nem lesznek ebben az országban, s így nem történhet velük semmi sem….