Chapter 16

Sziasztok! Meg is hoztam a részt, és azt hiszem a következő hétfőn vagy kedden fog érkezni, mert nem leszek net közelben... :D Ebben a részben izgalom, az van szerintem sok, és a következő részben meg már kezdődik minden! :D 

Örömmel láttam a 4 kommentet :D és azt is, hogy az oldal nézettsége egyre növekszik :)

Nagyon szépen köszönöm, és Komizzatok, És lehet Chatben is véleményezni!

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

„Érzem, hogy még itt vagy velem. Az agyam feltudta dolgozni, de a szívem képtelen elfogadni azt, hogy elmentél. ”

~Liam~

Minden reggel egy új élet kezdete. Imádok úgy felkelni, hogy fogalmam sincs mit fogok ma csinálni, hova fogok eljutni, vagy éppen hogy kikkel fogok találkozni. A banda életében elég sokszor vannak ilyen napok, és valahogy ilyenkor érzem a leg felszabadultabbnak magamat.

Elérkezett minden férfi számára egy új reggel. Az utolsó nap amikor a feleségünk, barátnőnk és családunk mellett ébredhetünk fel. Az utolsó nap, amikor a megszokott dolgunkat tehetjük. Amikor még a saját ágyunkban kelünk fel, és nem rettegünk, hogy vajon melyik pillanatban kell meghalnunk.

Vizesen és sűrű levegő vételekkel ültem föl ágyamon. Bele túrtam a hajamba, és tenyerembe temettem az arcomat. Mindössze csak egy rossz álom volt. Furcsa, hogy az embernek még is mennyire élethűnek tűnik.
- Minden rendben? – egy puha kéz simított végig meztelen, izzadt hátamon, aminek hatására kirázott a hideg.
- Csak egy rémálom – gyengéd mosollyal nyugtáztam Dani gesztusát, majd a karjaimba húztam.
- Annyira félek! – suttogta, és közben vices mellkasomat kezdte simogatni, s közben egy puszit lehelt rá. Imádom, ahogyan minden egyes érintésével képes lázba hozni, és azt hogy még így sem undorodva ér hozzám. Nem érdekli ha haja, vagy épp arca tiszta víz lesz testem által.
- Én is halálosan, nem tudom tovább játszani a macsó gyereket, miközben belül rettegek – a szavak dőltek belőlem. Azt akartam, hogy legalább engem lásson erősnek, de ez mind kudarcba fulladt. Vele őszinte lehetek és ha akarnák, akkor sem tudnák neki hazudni. Sokkal jobban ismer már, mint én saját magamat. Tudja, hogy kívülről rosszfiúnak látszom, de belülről nem vagyok más, mint egy törékeny rózsaszál.
- Soha nem is kértem hogy játszd a keményet, én az érzelmes Liam-et szeretem! De ne búslakodjunk tovább kérlek, menjünk le! – vészes sebességgel ugrott ki az ágyból, s a karomat kezdte maga után húzni. Egy apróbbat rántottam rajta és Dani visszaesett az ágyba, Rám.
- Liam… éhes vagyok! – kedvenc ingem van rajta, ami lassan átveszi az illatát. Ujjaimmal végigsimítottam oldalán, s ahogy az ing szegélyéhez értem játszadozni kezdtem vele.
- Most nem! – egy apróbbat csapott a kezemre, amit kihívásnak tituláltam. Kezével még mindig az enyémet csapdosta, amire felmordultam.
- Na mi van, felcsaptál oroszlánnak?  - nevetésemet nehéz volt vissza tartani, ezért hangosan felkacagtam. Ezt az alkalmat Dani kihasználta, és futni kezdett. Erőt vettem magamon, és én is utána iramodtam. A konyhában sikeresen utol tudtam érni, hisz mindig is én vagyok, és leszek is a gyorsabb kettőnk közül. Karjaimat átfontam a derekán és egy apró puszit adtam a hajába.
- Jó reggelt! – köszöntünk oda a pult mellett kávézó négy fiúnak, és a két lánynak.
- Úgy látszik nektek nagyon jó – Harry kacsintásából kivehető volt, hogy más dolog felé kalandozik a gondolata kettőnkről. Szem forgatva indultam meg az egyik szekrény felé, majd kiemeltem egy kistálat. A fiókból kivettem egy kanalat és leültem reggelizni. A csoki pelyhekre addig eresztettem a hideg tejet, amíg mindegyik úszni kezdett benne. Kanalamat bele tettem és a számhoz emeltem, azt ami rajta volt. 

Minden rajongó máshogyan hiszi az én kanálfóbiámat. Azt hiszik, hogy még a nevét sem akarom meghallani, mert egyből becsokizok, pedig ez nem így van. Csupán éttermekben és idegen helyeken nem eszem kanállal, otthon és ismerős helyeken igen. A szülinapom közeledtével minden Directioner-nek meg kell csinálnia valami feladatot. Általában ez az, hogy nem ehetnek aznap kanállal, a ’Daddy Direction’ feliratnak rajta kell lennie a csuklójukon és még egyéb hülyeségek. Furcsa egy emberek, de még is vannak köztük egész rendesek is.
- Mit fogunk ma csinálni? – El hangja halk volt, és félelem volt benne. Amikor Lou hosszabb időre hagyja egyedül, mindig rettegni kezd, pedig tudja, hogy mindig meglátogathatja.
- Mit szólnátok ahhoz, hogy ha tartanánk egy kisebb, kinti koncertet. Ma nincs az a nagy meleg, fogunk egy-egy mikrofont, rádugjuk a hangszórókra és kész is.

Amint Zayn elmondta az ötletét, a megvalósításán dolgozunk. Nem kértünk sok testőrt és szervezőt sem. Most jól akarjuk érezni magunkat, ki tudja, lehet utoljára. Ha énekelhetünk, akkor a mennyben érezzük magunkat és kikapcsol az agyunk. Az éneklést senki sem veheti el tőlünk, még akkor sem ha akarnák. Ez az egyetlen dolog, ami még a borús napokon is velünk van. A dalainkkal egy úgy mondd állarcot veszünk fel. Olyankor mások vagyunk, nem átlagos emberek és nem is sztárok. Mi nem érezzük annak magunkat, hanem inkább 5 tinédzsernek, akik imádják a zenét.
A dalainkkal beszélünk. Könnyebben át tudjuk éreztetni a rajongókkal, hogy éppen abban a pillanatban milyen érzelmi státuszban vagyunk.

Ahogy felcsendül az első dal, behunytam a szemem és hagytam, hogy a másik világom magával ragadjon. A szólómat kezdtem énekelni, és egyszerűen eggyé váltam a zenével.
’Little Things’. Ez a dal annyi mindent elárul rólunk, de ebben még is inkább a romantikus énünk mutatkozik meg. Ebben a dalban én Dani-hez szóltam. Imádom mindenét ahogy van, és nekem smink és minden más pipere nélkül tökéletes. Lehet, hogy mások csúnyának tartják, de nekem még egy smaragd kőnél is csodálatosabb.
A téren egyre több ember, rajongó és fiatal lány jelent meg, akik sírva énekeltél el a dalainkat.  Zayn-nek ezzel az ötletével az itt jelenlévőknek hatalmas boldogságot okoztunk. Nem kell fizetniük egy centet sem, azért hogy itt legyenek pár méterre tőlünk.

A nappalira síri csend telepedett, csak a tv-ből jövő film halk hangját lehet hallani. Feszültem figyeljük az eseményeket, bár tudom senkinek nem oda figyel az agya. Mindenki csak egy dolgon tud gondolkozni, még pedig azon, hogy alig egy óra és itt van értünk a busz.  Egyszerű ruházatot vettünk magunkra. Egy farmer és egy rövid ujjú póló, hisz ott úgy is mindent le kell majd adni.
A lányok próbálják takarni, de látjuk hogy szemeik ki vannak sírva és néha néha letörölnek egy-egy könnycseppet.
Barátnőmet még jobban magamhoz szorítottam, érzem hogy egyre jobban elgyengülök. Felszínre akar belőlem is törni a sírás, amit próbálok elnyomni magamban.
- Ugye vigyázni fogtok egymásra? – Perrie hangja szokatlanul mély volt, aminek hatására kicsit megugrottam. Mindenki ráemelte tekintetét a falfehér lányra.
- Persze.
- Ez nem kérdés! – Niall és Harry hangján hallani lehetett a félelmet. Liftezni kezdett a gyomrom ahogy rágondoltam lassan hova is kerülünk. Adnak egy terepszínű ruhát és egy számomra ismeretlen fegyvert, majd kiküldenek valami mezőre harcolni. Valahogy így tudom elképzelni, pedig tisztában vagyok vele, hogy ez nem olyan mint ezer éve. Akkor még nem voltak kiképzések, és ilyen komoly tárgyak mint most.

Nem úgy van ez most mint régen, amikor kaptál egy kardot, és szaladtál kaszabolni, ha pedig sebet kaptál akkor a földre kerültél, és mindenki áttaposott rajtad. Ha meghallom hogy háború csak ez jut eszembe.
Itt nincs ’game over’, ha meglőnek, akkor nem tudod újra kezdeni. Nincs több esély, csak is kizárólag egy. Nem lehet csalni benne mint a játékokban, és nem lehet megállítani éppen azért, mert éhes vagy.  Ha eldöntötted, hogy mész, akkor ott a helyed, vagy pedig beszari létedre, vissza kell jönnöd, haza a nő közé.

Szörnyű arra gondolni, hogy alig 1 óra és vége a mostani életemnek. Vége a sztárságnak, mert ott nem fogják tudni ki vagyok. Vége az aranyéletnek.
De a legfélelmetesebb arra gondolni, hogy mi lesz a családommal, aki itt marad. Belehalnék, ha valakinek is valami baja esne.

Bárcsak mind ez, egy rossz álom lenne és amint megérkezik a busz, felébrednék…..