Chapter 14

Sziasztok! Itt a friss rész, köszönöm a komikat és a pipákat, most is örülnék párnak!

És lenne egy KÉRDÉSEM!! : Ugorjunk az időben 2 napot, vagy még legyen úgy egy rész, hogy otthon vannak? Pusszi, jó olvasást!

-----------------------------------------------------------<3-------------------------------------------------------------------

~Niall~

Két nap telt el a Clar-rel való szakításunk óta, de nem tudok szomorú lenni. Igaz, még most nagyon szeretem, de próbálok csak előre nézni. A múlton nem tudunk változtatni, de a jövőn igen. Ha visszajöttem, harcolni fogok érte. Érzem hogy ebben a lányban van valami különleges, és nem az hogy tudja a Nando’s különleges összetevőjét. Egyetlen egy idézete tartja bennem a lelket, ami a falamon figyel engem,mióta  szakítottunk és akár hányszor elolvasom egy kisebb reményt ad.

„Ne sírj mert vége lett,
Mosolyogj mert megtörtént”

Sokszor tudnák szomorkodni, de miért tegyem? Biztos vagyok benne, hogy ennyivel nincs vége, és még nem adom fel. Majd ha már más fogja a karjaiban tartani, akkor fogok csüggedni. 
Egyre gyorsabban közeleg az a végzetes nap, mikor felszállunk a buszra, ami egyenesen visz minket a táborba. S ez a nap, 2 nap múlva lesz. Akkor fog elkezdődni 365 napnyi szenvedés, habár senki sem tudhatja, mit hoz a holnap. Nem tudhatjuk milyen támadás ér majd minket, esetleg már az első csatában eleshetünk. A sorsunk előre meg van írva, s olyan mint egy levél. Le van pecsételve a boríték, amiben benne van az életem. A születésem napja, s a halálom napja is, amin semmi féle emberi lény nem képes változtatni. Minden ember fél a haláltól, de én nem. Egyszer mindenkinek eljön az ideje, és hát, ha az enyém most jön el, akkor bizony jöjjön. A halál nem válogat, visz fiatalt, vagy épp időst. Ha én kellek neki, hát vigyen, mindenem meg volt. Tökéletes élet, szerelem, család és barátok. Ennél jobb sorsot senki sem kívánhatna magának, hisz nekem minden összejött.  A One Direction-nel kiéltem a fiatalságomat, s ha esetleg megérem az öreg koromat, akkor boldogan fogok vissza emlékezni a színpadon töltött időkre és a sok ökörködésre. Fénykoromban nem csináltam mást, csak énekeltem, de erre mind büszke vagyok, s ha lesznek unokám olyan nagy mosollyal fogok neki mesélni a négy jómadárról:
Liamről, aki mindig is a gondoskodó volt közöttünk, és mindentől óvott minket ezért is a beceneve: Daddy Direction.
Harryről, aki valójában egy jámbor lélek, csak éppen a sajtó figurázta ki egy igazi nőcsábásznak.
Dj Malikről, aki teljes szívéből szerette a rajongóit, és soha nem értette miért képesek az emberek azért elítélni, mert muzulmán vallású.
És Boo Bear-ről, akinek iszonyúan büdös a lába, s imádja a répákat. A szobája mindig is rendetlen, de Őt még az sem zavarja, ha mustár van a szőnyegpadlón. Azt hiszem, Louis a leglazább ember a világon, Őt semmi sem zavarja, és ez által mindig is nyugodt ember tud maradni.
Az ötödik tag pedig én vagyok. Magamról nem tudok sok mindent mondani, csak annyit, ahogyan a rajongók jellemeznek engem.  Az Ír manó. Imádom ezt a becenevet. A cukiságot nem tudom mire értik, hisz egyáltalán nem tartom magamat annak, de még is minden rajongó szívébe így vagyok bediktálva. Egyszer egy oldalon olvastam:

„*Régen*
Kérdező: Mi jut eszedbe Írországról?
Lány: Manók.

*Ma*
Kérdező: Mi jut eszedbe Írországról?
Directioner: Niall James Horan!”

~Harry~

Bánatom még mindig üldöz engem, s nem vagyok képes felejteni. Bánatosan fekszem az ágyamban, s a mellettem és a szívemben levő üres helyre gondolok, ami pár napja még be volt töltve.
Oldalra fordítottam a fejem, s az órámat kezdtem bámulni. 7 óra, itt az ideje a reggeli piálásnak. Takarómat lerugdostam magamról, s a szekrényemhez mentem, ahol kiemeltem egy mackó alsót, és egy hanyag, fehér trikót. Lebattyogtam a konyhába és a bárpulthoz igyekeztem, ahol már öntöttem is ki magamnak egy jó kis whisky-t. Már épp a számhoz emeltem, mikor valaki épp csöngetett. Mérgesen csaptam a poharat a pulthoz, és az ajtóhoz siettem.
- Szia drágám, keresztapaságra fel! – viharzott be Lou az ajtómon, a kezében pedig Lux ült.
- Mi van? Éppen azt terveztem, hogy degeszre iszom magam! – felháborodásomnak csak az volt az eredménye, hogy jól fejbe vágott.
- Köszönöm megértésed! – fogtam a fájós felületemet.
- Harry, eddig akarod ezt csinálni? Egyáltalán nem illettetek össze, fogd fel, hogy Ő csak egy lány volt. Hidd el nekem, fogsz te még valakit igazán szeretni – kacsintásából ítélve, tudja mit beszél.
- Rendben! – ülte le Lux mellé, majd egy puszit nyomtam Lou arcára, és vészes sebességgel elviharzott. A mellettem ülő kislányra néztem, aki most is nagy figyelemmel próbálta befonni a tincseimet, de sikertelenül.
- Na baby-m, mit csináljunk? – kérdeztem tőle, mire az ölembe ült.
- Strand!! – kiabálta és közben tapsolni kezdett.
- Hát akkor strandra megyünk szépségem – egy puszit adtam az arcára, majd felöltöztettem és elmentünk kaját venni.

~Lou~

Mindig is utáltam kórházba jönni, de főleg akkor, mikor a szeretteimet kell behoznom. Most pedig El-t kellett behoznom, és éppen miattam került ide. Utálom magam emiatt, de el kellett mondanom, most pedig lehet veszélyeztettem a babánk életét is. Nem is tudom mi lenne velem, ha valamelyiküknek baja esne.
Az ujjamat tördelve ültem le az egyik narancssárga székre, és vártam, hogy vajon mi folyik oda bent. Életemben nem féltem még ennyire, a szívem sokkal hevesebben dobogott, de ez nem amolyan szerelmi dobogás, hanem aggódó. El nekem a világot jelenti, és nem tudom mit tennék nélküle. Tudom hogy mind ez csak egy ájulás, de akkor is nagyon félek.
- Mr. Tomlinson? – fogta meg az orvos a vállamat, mire én egy hatalmasat ugrottam.
- Igen, hogy van El, és a kicsi?
- Jól vannak mind a ketten, csak egy enyhe sokk érte a menyasszonyát, délután ár haza is viheti Őt – megnyugodottság árad szét testemben, se szó, se beszéd, beszaladtam barátnőmhöz, aki a hasát fogta és úgy aludt. Olyan békés, és olyan tökéletes, valahogy még mindig hihetetlennek látszik, hogy az enyém. Lassan lépkedtem a hippo szagú szobában, s próbáltam nem felébreszteni. Az ágyára ültem és egy lágy csókot adtam a szájára, mire szemeit kinyitotta.
- Lou, ugye nincs semmi baja? – hangja aggodalommal volt tele, s szemeiből könnyek kezdtek potyogni.
- Nincs, mind a ketten jól vagytok, és este már mehetünk is haza.
- Szeretlek! – bal kezét tarkómra helyezte, s közel húzott magához egy csókért.
- Én is, drágám….