Chapter 12

Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm a 3000 kattintást, a 3 komit és a pipákat! :)

Talán most ki merem mondani, hogy ez az eddigi Kedvenc részem, de ki tudja lehet lesz még. Remélem nektek is elnyeri a tetszéseteket, és hagytok nekem pár sort. Ha hiba van valahol benne, azért bocsi, de nem érek rám most átolvasni, de már ma föl akartam nektek rakni. :D

Jó olvasást! :)

-----------------------------------------------------------<3------------------------------------------------------------------- 

~Liam~

A ma délelőtti koncert szörnyen ment, mindenki csak egy dologra tudott gondolni és akörül ábrándozott. A rajongóknak csalódást okoztunk, ami nekem szörnyű nagy fájdalmat okoz, de Ők is megérthetik. A koncert végén, megmondtuk hová készülünk, mire síri csend lett az arénában. Az első sorba álló rajongókra pillantottam, akik a tekintetünket keresték, s az enyémet egy megtalálta. Tökéletesen láttam kék szemét, amiben fájdalom lakozott, és ezt lassan sírásban adta a tudtomra. Eddig az a tudat még hagyott nyugodni, hogy csak azért sírnak, mert látna minket, de az ár nem hogy csatába megyünk. Emiatt nem kéne sírniuk, hisz minden fiatalnak meg kell tennie. Minket is csak azért siratnak mert a rajongóink, de ha nem lennénk azok, talán még át is néznének rajtunk. Harry-nél is eltört a mécses és kiszaladt a színpad mögé. Annyira hátborzongató ez az egész, és olyan mintha csak egy álom lenne. Olyan jó volna egy reggel felébredni és annak a tudatában lenni, hogy ez mind csak egy álom volt. Az is lehetséges, hogy nekem ez az utolsó koncertem, vagy esetleg mindannyiunknak. Egyedül csak Danielle-t sajnálom. Most akartam megkérni a kezét, de nem tehetem meg, mert ha elesek a háborúban, akkor Ő nem hiszem, hogy oly könnyen el tudná dobni a gyűrűt. Túlságosan is nagy a szerelmünk ahhoz, hogy veszni hagyjam, de ég sem lehet idő előtt az enyém. Lou helyében viszont nem lennék ezekben a nehéz napokban, hisz El terhes. Mekkora fájdalom lehet a barátnője szívében, hogy pont most, mikor terhes, akkor kell elmennie és azt sem tudja vajon barátja vissza jön-e. Lou ne fogja látni a kicsit születésekor, de tudni fogja mikor születik. Érezni fogja, hisz a hiánya fel fogja benne kelteni azt az érzelmet, El pedig egyedül lesz szüléskor. Hiába lesznek ott a szülei, vagy a barátai az az egy ember, aki miatt ott van, és akiért a szíve dobog, nem lesz ott. Mikor megtudta a hírt, kissé sokkot kapott és majdnem elájult. Azt hitte, hogy ez az egész mi ránk nem vonatkozik. Igazság szerint ne, de attól függ, mi mit akarunk. Ha visszamondjuk, akkor nekünk nem kell menni, de akkor nem érdemlem meg azt, hogy engem britnek nevezzenek. Ha nem harcolok a hazámért, amikor bajban van, akkor milyen ember vagyok?
Már csak 1 óra és otthon vagyunk, s szenvedhetünk ott is a gondolataink miatt. A buszban csak El zokogása, és szipogása hallatszott, amitől én is megtörtem. Soha nem bírtam, ha egy nő, aki számomra jelent valamit sír. Az egyik legjobb barátom sírt most és ez valahogy nekem fájt. Persze hogy ha egy idegen embert látok zokogni, akkor képes vagyok simán elsétálni mellette.
Ha haza térésen kívül, már csak arra vágyom, hogy Dani-t a karjaimban tartsam. Nem akarom elengedni, s a félelem bennem is bennem van, hogy talán soha többé nem láthatom. Talán már többé ne érezhetem bódító illatát, s nem ölelhetem meg akkor, amikor akarom. Ettől eddig is féltem, csak akkor az volt bennem, hogy esetleg a szakítás miatt, nem pedig a halálom miatt. Inkább legyen boldog másik emberrel, és azt nekem végig keljen néznem, mint hogy a temetésemen ott legyen.

***

-Dani, beszélnünk kell! – toltam el magamtól szerelmemet, s mosolygós arcomról a komorabbra váltottam. Fogalmam sem volt hogy hogyan tálalom neki a hírt, de meg kell tudnia.
- Baj van? – ült le az ágyra, s maga mellé húzott engem is. Legszívesebben sírni lett volna kedvem, de az nem old meg semmit sem.
- Olyan nehéz ez, lehetetlen helyzet.
- Liam, nekem bármit elmondhatsz, én vagyok az Danielle, a barátnőd – segítő kész gesztusán elmosolyodtam, de tudtam innen már nincs vissza út. Ha nem mondom el neki megkérdezi a srácoktól, és akkor lenne balhé. Nekem kell elmondanom nem pedig másnak.
- Vasárnap bevonulok!
- Tessék?
- Tegnap megkaptam a behívólevelet. Mennem kell, ez a kötelességem – erőm nem volt beszélni, így inkább hallgattam, ahogyan tele sírja a pólómat. Oly annyira szorított magához mintha ez lett volna az utolsó percem. Kezemet a hátára tettem és lassan kezdte simogatni, amitől kicsit megnyugodott.
- Ne sírj, gondolj arra, hogy olyan lesz, mintha turnéra mennék. Volt már olyan, hogy 1 évre elmentem, akkor is kibírtuk, most is kifogjuk.
- Csak tudod akkor énekelni mentél, ne pedig egy puskával mentél lövöldöző emberek közé. Liam nem fogod fel, hogy akár most meg is halhatsz? – könnyei feketés voltak a sminktől, s arcán nyomot is hagytak. Utálom magamat, amiért sírni látom ezt a tökéletes gyöngyszemet, de tudnia kellett. A reakciójától előre féltem, de még is tűrhető lett. Ha tudná mennyiszer gondoltam arra ebben a két napban, hogy meg fogok halni, nem kérdezett volna ilyet.
- Sajnálom, mennem kell! – magamhoz húztam, s az ágy támlájának dőltem. Mindig is tudtam, hogy nekem Ő az igazi, de még soha nem mertem mondani neki. Senki nem tudja, mit hozhat a jövő, de nem szeretném ezzel a kijelentésemmel elüldözni magam mellől. Életem legjobb időszaka ez a 3 év, és nem csak azért mert sztár lettem, hanem azért is mert magam ellett tudhatok egy ilyen tökéletes lányt.
- A szüleid tudják már? – hosszú percek múltán szólalt csak meg újra, s pólómat kezdte dörzsölgetni, ahol smink foltja ott maradt.
- Még nem, elmegyünk hozzájuk? Szerintem itthon nincs sok szükség rám, de még is el szeretnék tőlük búcsúzni.
- Ugye tőlem nem akarsz majd elbúcsúzni? – szemeiből ismét intenzíven kezdtek a könnyek folyni, s ez már nekem sok volt. Az én szemem is megtelt könnyekkel, de csak egyet hagytam végig folyni az arcomon. Ha én nem vagyok erős, akkor Dani hogy legyen az?
- El kell, ha elmennék köszönés nélkül és nem is jönnék vissza, akkor te mit éreznél? Mert tudom, hogy én bűntudatban haltam meg, hogy el sem köszönte tőled.
- Épségben fogsz vissza jönni, hallod? Nem fogsz meghalni, neked nem szabad, egyikőtöknek sem – arcomat kezei közé vette, s úgy beszélt nekem. Mosolyogva álltam ellen szorításának, s fejemet az övének nyomtam, de úgy hogy csak homlokunk és az orrunk érhessen össze.
- Szeretlek!
- Én is – számat neki nyomta puha ajkainak, s csókunk egyre szenvedélyesebbé vált. Már most hiányozna az ajkai, az illata, az ölelése, pedig itt vagyok mellette. 365 napot kell kibírnom nélküle, ami egy örökkévalóságnak fog tűnni. Mindenki szerint a búcsúzás a legrosszabb, de szerintem a hiány, ami egy hatalmas űrt képez az emberben. Próbál erős maradni az ember, de minden este, mikor csend van, arra gondol, hogy most miért nem lehet vele. Miért kellett eljönnie, vagy éppen neki elmenni, s ezért zokog minden este.
Már előre látom a napjaimat, én is sírva fogok álomba merülni….