Chapter 10

Sziasztok... Mielőtt mondanátok hogy rövid, tudom... és ez azért van mert ott akarta abba hagyni ahol abba hagytam. Innentől már sokkal izgisebb lesz :) Sajnálom hogy mindig csak 1 ember kommentel, és emiatt nagyon szomorú is vagyok..
Most örülnék, ha mindenki komizna aki elolvasta...


------------------------------------------------------------<3------------------------------------------------------------------- 

~Lou~

Egy újabb fárasztó koncertnek lett vége, ami után persze jönni szokott a jól megérdemelt pihenés, azonban most nem. A rajongók elől kell menekülnöm, ugyan is kellett nekem kijönni egy zacskó gumicukorért. Csak szaladtam a sötét utcákon, de nem tudtam merre megyek. Mellkasom egyre gyorsabban emelkedett fel-le, s ezzel jelezve hogy lassan nem fogok levegőt kapni. Lábaimat már ólomsúlyként éreztem, és egyre jobban lassultam, de a rajongók nem voltak restek és még gyorsabban futottak. Egy elhagyatott utcához érkeztem,s egy hatalmas kukát pillantottam meg. Megörültem és sikeresen bele ugrottam, azonban ezt a rajongók meglátták, s a kukának támadtak, amit felborítottak és az én ruhám beakadt az egyik sarkába.
- Neeeeeee!!! - kiabáltam, s ekkor egy kart éreztem a vállamon. Ijedtemben felugrottam, de vissza is ültem, mivel a fejemet bevertem valamibe.
- Nyugi haver, csak álmodtad - tette kezét rám ismét Liam, s a kezembe nyomott egy rakás rajongói levelet.
Sóhajtottam,és elkezdtem olvasni őket.
"Kedves Lewis,
Először is, nem tudom hogy kell írni a nevedet, de nem is érdekel ez, hanem inkább az hogy csak azért sikerült nektek is egy bandába kerülni, mivel helyes kis pofitok van. A mentorok sem teljesen a tehetségeteket látták meg bennetek, hanem azt hogy mennyi pénz fog belőletek dőlni. Igaz, nincs rossz hangotok, de ha tökéletesek lennétek szerinted megnyertétek volna az XF-et?
Azt hittem 3 év alatt rájöttök arra hogy ha a Directioner-ek felnőnek akkor már nem fognak szeretni titeket, de még sem sikerült... El kell ismernem húszon akárhány évesen nagyon hülyék vagytok!!! 
És azt sem tudom elfogadni hogy miért utáljátok ennyire a The Wanted-ot, tehetségesek és sokkal jobbak mint ti,,
Fel ismerhetetlen düh tört elő belőlem e levelet olvasva. Eddig is tudtam hogy egyszer felnőnek a rajongóink és kiszeretnek belőlünk, de ez természetes, senki sem lehet a csúcson 20 éven keresztül. Egyszer minden jónak vége van, de az már felháborító hogy a The Wanted-hez hasonlítanak. Semmi hasonlóság nincs közöttünk, még is mindenki olyannak tart mint Ők. Csak az egyezik bennünk hogy mindannyian utáljuk egymást, semmi más.
A földhöz vágtam a levelet, de előtte össze gyűrtem egy nagy galacsinba. Ahogy éreztem magamat, szemeim villámokat szórhattak és fülemből gőz dőlhetett ki. Soha nem akartam arra gondolni hogy egyszer elhagynak minket a rajongóink, de mind ezt tudtam. Ha eszembe is jutott ez a gondolat, próbáltam elhessegetni.
Nem akarok arra gondolni, hogy már többé nem fognak minket szeretni.
Nem akarok arra gondolni , hogy egyszer már nem fogja senki csak azért hallgatni a zenénket mert mi jobb kedvre derítjük őket.
Nem akarok arra gondolni, hogy egyszer már nem fog senki a zenénkért szeretni minket.
Gondolataimat félre tettem és a srácokra pillantottam, akik falfehéren néztek egy-egy papírt a kezükben. Biztosan valamilyen rajongói levélen akadtak ki Ők is, azonban a következő levelem nem egészen úgy nézett ki mint a többi. Nem piros volt a boríték, és nem voltak rajta szívecskék, hanem csak egy sima fehér borítás és a nevem feketén-fehéren.
Ismét felnéztem a 4 srácra akik még mindig megkövülten bámultak a kis fehér lapot a kezükben. Szóval akkor Ők is ugyan azt olvassák mint én. Félve kinyitottam és én is olvasni kezdtem, azonban most már nem csak négyen voltak megkövülten hanem én is csatlakoztam.